Újjászületés (6.fejezet)

Épp egy éve, hogy a baleset történt. Kyra kilépett a kórház ajtaján, karján gyermekével, kezében csomagjaival, ami egy év alatt egész tetemes méretet öltött. Az orvosi gárda taxit hívatott nekik, hogy ne kelljen megszakadniuk hazáig. Az otthonig, ami egy évvel ezelőttig még egy fiatal pár lakott, most pedig egy kis csonka-család váltja majd fel. A kis 50 négyzetméteres lakás rendben tartása számomra nem volt nagy feladat az egy év során, még úgy sem, hogy havonta legalább kétszer kellett takarítani. A külső építkezések valahogy mintha átszivárogtak volna a falon, hihetetlen mennyiségű porrá alakulva. El sem tudom képzelni azt a koszmennyiséget, ami itt felhalmozódhatott volna ennyi idő alatt.
Paulo nagylegénnyé cseperedett, már járni tanult, és gagyogott is valamit. Ha ő nem lett volna, valószínű senki sem veszi észre az idő múlását. A kicsi teljesen egészséges, ő valószínű semmit sem érzett meg az egy évvel ezelőtti eseményekből. Édesanyja ránézésre szintén sziporkázott, bár egy kissé bicegett a jobb lábára. A többi külsérelmi nyomot az orvosok ügyesen eltüntették, az új májjal és vesével is teljes mértékben felvette a ritmust. Azt, hogy ki volt a donor, ő egyelőre nem tudta. Nem kérdezte, mi pedig nem akartuk feltépni az amúgy is bármikor felszakadható sebet.
A lakásba lépve Kyra majdnem mindent úgy talált, ahogy otthagyta, azon a délelőttön. Óvatosan lesett körbe, mintha egy idegen helyen járna, vagy mintha keresne valamit. A kisfiú gyorsan körbe totyogta a szobákat. Mikor visszaért, édesanyja a földre rogyva zokogott, de ahogy meglátta, megtörölgette a szemét, mosolyt erőltetett az arcára és felállt. Felkapta a kicsit, és beszélni kezdett hozzá. Körbesétált vele egyszer, kétszer, közben egyre csak mesélt.
Az apukájáról, aki sosem lehet már velük.
– De az apukám a kórházban fekszik nem? – kérdezte a gyermek azzal az igazi ártatlansággal, persze a sajátos kis gagyogós nyelvén.
– Kicsim, ő….. – Kyra visszanyelte a könnyeit, de nem fejezte be a mondatot.
Úgysem értené még meg, gondolta, és inkább elterelte a kicsi figyelmét. Közben arra gondolt, hogy vajon hogy kéne folytatni az életét, vajon mi lesz vele és a fiával ezután. És eszébe jutott, amiről eddig még nem esett szó. Mi lett a férjével a baleset után?

Telefonom csörgésére riadtam fel gondolataim gödréből. Kyra volt az, és azt kérte, találkozzunk, beszélni szeretne velem. Ahogy ezt kimondta, felvillant előttem, hogy miért kérte ezt. Tudtam, más oka nem lehet, csak az, amiről eddig senki sem beszélt neki. A szekrény aljából egy díszes dobozkát húztam elő, mely fehér selyemkendőbe volt csomagolva. Tudtam, most van itt az ideje, hogy ezt megtegyem. Betettem hát a táskámba, és útnak indultam. A hosszú séta közben ezer gondolat kavargott a fejemben.
Amikor megláttam őt, biztos voltam a következtetésemben.
– Szia – mondtam bátortalanul – tudom miért hívtál. Mindent elmesélek az elejétől a végéig, hiszen ezt eddig is meg kellett volna tennem.
– Azt hiszem jobb, hogy nem tetted – mondta ő – most érzem csak magam elég erősnek ahhoz, hogy végig is bírjam hallgatni, bár még ez sem biztos. Nemrég érdekes dolgok történtek a lakásban, majd elmesélem.
– Rendben, de akkor előbb én. Azt azért tudnod kell, hogy a férjed csodálatos ember volt. Nem biztos, hogy ezt bárki más megtette volna.
– Tudom. De félek attól, amit mondani fogsz. De kérlek, ne szépíts, a drasztikus valóságot akarom hallani, úgy, ahogy történt.
– Nem fogom válogatni a szavaim, nem hiszem, hogy ezzel sokat segítenék.
Belekezdtem hát elmondani azt a részét a történetnek, amitől a legjobban tartottam.
Kyra figyelmesen hallgatott.

Nem szenvedett. Olyan gyorsan történt minden, hogy talán arra sem volt ideje, hogy felmérje mit is tesz valójában. A kórházba szállították, arra az esetre, ha valamelyik szerve épségben maradt, az másokon segíthessen. Csak akkor informáltak minderről, amikor Kyra után érdeklődtem. Mivel rokonokat a kórház nem talált, saját halottként kívánták volna eltemetni.
Amikor felvállaltam Paulo gondozását arra az időre, míg édesanyja jobban lesz, felvállaltam ezzel együtt minden olyan dolgot is, ami velük kapcsolatos. A lakás takarításától kezdve, a temetésig mindent, ami ugyan nem tartozik az ember kedvenc időtöltései közé, de valakinek intézkedni kellett. A kórház mindenben segítségemre volt. Sokat gondolkodtunk, mi, hogy legyen. A kórház mindenképp a hamvasztás mellett foglalt állást, így én sem tiltakoztam, végül is, miért is tettem volna. Az, hogy végül mégsem temettük el, az én döntésem volt. Fogalmam sincs, hogy miért döntöttem így, vagy helyesen tettem-e, de urnáját nem akartam a földbe rakni. Főleg úgy nem, hogy senki sem lett volna ott, aki ismeri.
Egy árva, aki más országban nevelkedett, aki életét áldozta családjáért. Senki sem tudott ennél többet róla.
– Abban bíztuk, Te majd bölcsebb döntést hozol. – ezzel előkotortam a táskámból a dobozkát.
Lassan vettem elő, hogy ha szükséges, Kyra fel tudjon készülni rá. Nem tudhattam milyen reakciókat váltok ki ezzel. Óvatosan letettem az asztalra, majd felé csúsztattam.
Könnyes szemétől valószínű nem sokat látott, így átnyújtottam egy zsebkendőt is. Miután rendbe hozta magát, nem mozdult. Ült, és nézte az asztal közepére tolt urnát. Néhány perc telhetett el így. Nem tudtam mit kéne tennem. Tétován kerestem valami támpontot az arcán, de jól leplezte az érzelmeit.
– Tudod te, hogy mit tettél? – kérdezte semmitmondó hangszínben.
Meghűlt bennem a vér. Nem tudtam mit mondani, vagy tenni, bármire számítanom kellett volna, hiszen abban a helyzetben ki tudta volna mi a helyes?
– Sajnálom, ha nem úgy cselekedtem, ahogy kellett volna. Én így láttam jónak, nem tudhattam, hogy Te, mit tettél volna. – szabadkoztam.
– Úristen, hiszen ez…. Ő itt… bezárva….
– Kérlek, ne haragudj! – mondtam ki félig kiabálva, könnyekkel küszködve.
Kyra arcát könnyek árasztották el, kezével az urna után nyúlt, megfogta, és magához szorította. Egész testében remegett, és olyan fájdalmat sugárzott kifele, hogy talán még a fákon ülő madarak is beleremegtek. Én meg csak bámultam őt tétován, és nem tudtam hova süllyedjek. Fejemet lehajtva azon gondolkodtam, mit kellett volna tennem. Isten tudja csak, mennyi idő telt el így, de akár egy év is eltelhetett volna, mire megszólalt:
– Köszönöm! Én sem csináltam volna semmit sem jobban! Köszönöm!
Ránéztem. Könnyben úszó arca piros volt, és mosolygott, egyik kezével az urnát fogta, másikkal az enyémet kutatta az asztalon. Úgy tört ki belőlem a sírás, mintha saját temetésemen lettem volna. Olyan hatalmas kő esett le a szívemről, hogy azt hittem valakit agyonüt majd. Csak néztünk egymás szemébe, és sírva mosolyogtunk, mintha ez a három jelenség egymásból fakadna.