Nem látom a kiutat.
Nem látom a fényt.
Keresem az igazat,
de sehol sem él.
Félek a mától, s a holnaptól.
Félek az egész örült világtól.
A fegyver lett a szó, s én sírhatok,
hisz fordult a kocka.
Már nincs töltény a tollban.
Már nincs csak a félelem,
mit a költő sírva megél.
Hol vannak, ha voltak tiszta lelkek?
Hol vannak, ha voltak igaz elvek?
Én csak tátogok, s nézek,
túl sok a terror, s túl sok a végzet.
Nem látom a kiutat.
Nem látom a fényt,
de titkon bízok, van még remény,
s az emberekben lesz még erény.
Nem ilyen világot terveztem magamnak,
s mások se ezt érdemelték volna.
Túl kevés az ész, túl sok a bomba,
aki gonosz egyenest menjen a pokolba.
3 hozzászólás
Nagyon találó vers.
Senki nem ezt tervezte,senki nem erre vágyik..akkor miét kaptuk mégis ezt?Írhatnál erről is egy verset,ugyanebben a stílusban:)
Elgondolkodtató a versed,nekem nagyon tetszik!
….én is azt hittem,hogy a XXI.sz. meghozza a békét világszerte!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!….pont az ellenkezője van!!!!……dehát az EMBER olyan-amilyen!!!…a versed utolsó részében felvillantottad a reményt …ez az egy kapaszkodója van az embernek…minden embernek!!!!…hasznosak soraid és jellemző a mai világra!!!…..üdv…doratea
Üdv!
Sajnos világunk olyan amilyen. Ez ellen nem tehetünk. Inkább próbáljuk meg szebbé tenni, s ha te is úgy látod olyan rossz, tégy ellene! A költőnek, írónak, művésznek egy fegyvere van: a szava. Szóban, írásban, dalban! Használjuk hát fegyverünket! 🙂
Tetszik a vers. Gratula!
Üdv.:
Serafis