Egy szombat délután Koltay Gáborral, Wass Alberttel, magyarokkal

Már szürkül. A győri Richter teremhez tartok. Volt tanárom tudja rólam, hogy szeretem az irodalmat, ezért meghívott Koltay Gábor új filmjének vetítésére. Gondoltam jó kis program lesz szombat délutánra, úgyse tudok sok mindent erről a Wass Albertről, akiről a film szól.
A hatalmas saroképület előtt gyülekező emberek. Kicsit meglep a tömeg, nem gondoltam volna, hogy ennyien összegyűlnek. Ha tanárom nem szól, valószínűleg úgy zajlik le az egész vetítés, hogy nem is hallok az egészről semmit. És hány ilyen ember van még…
Benn még „rosszabb” a helyzet. Szinte már hely sincs. Csak a legelső sorban találunk egymás mellett két helyet. Majd fél órával a kezdés előtt! Mi van itt?
Nagyobb részt időseket látok, de fiatalok is vannak jó páran. Hátra pillantva majd egy tucatnyi Magyar Gárda tagot pillantok meg. Beöltözve az egyenruhájukba, árpád sávokkal a kendőjükön. Kicsit talán… igen. Félelmetesek. Nem tudom, mit gondoljak ezekről az emberekről. Azt hiszem, hamarosan eljön az idő, amikor megmutatják igazi arcukat. Jó vagy rossz arcukat.
Adjon az isten – szebb jövőt!
Így köszöntik egymást. Hangosan, és hangjukat a terem akusztikája még inkább felerősíti. És tapsot kapnak. Nem fellelkesült sihederektől, nem az MTV ostrománál „vitézkedő hősök”-höz hasonló alakoktól. Hanem öreg, meglett emberektől. Nagypapáktól, nagymamáktól. Békés, egyszerű emberektől. Magam is tapsolok. Igaz, csak a mondatnak.
„Adjon az isten szebb jövőt!”

A felkonferálás után kezdődik a film. Nem fogom leírni a tartalmát. Akinek tetszettek Koltay Trianon és Horthy filmjei, az most sem fog csalódni. Nem hiszem, hogy bárkit is hidegen hagynának az Erdélyről készült gyönyörű felvételek. Nem hiszem, hogy valaki közömbösen tudná végighallgatni, ahogy Sinkovits Imre szavalja:
„És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek…”
Eleddig nem olvastam Wass-t. Ezután fogok. Eddig nem mondtam véleményt arról, háborús bűnös-e volt-e vagy sem. Most mondok: nem volt az.
Vége a filmnek. Koltay lép fel a színpadra. Idősödő, szerény embernek tűnik. A színpad szélén állva fogadja a tapsot. A tapsot, ami percekig zúg. És aztán percekig beszél. Beszél arról, hogy egy olyan kiváló művész, mint Wass Albert, hogyan került tiltólistára, hogyan süllyesztették névtelen, elfeledett íróvá. Elmeséli, hogy a „rendszerváltoztatás” (ő mondja így) óta tervezte ennek a filmnek a készítését. És elmondja, hogy évekig kellett kilincselnie pénz után, amiből leforgatja, hogy a kereskedelmi csatornák egy fillért sem áldoznak ilyen alkotásokra a szupermozik mellett. Beszél az erdélyi emberekről, a szeretetről, amivel fogadták a forgatócsoportot. Beszél a céljairól és a magyarokról. Az összefogás erejéről a széthúzással szemben, és arról, hogy itt az ideje újra megtalálni régi gyökereinket, és magyarként elfoglalni helyünket a világban.
A beszéd végén óriási tapsot kap. Talán nagyobbat, mint a film után. Az egész terem talpon van. Meghajol, megköszöni.
„Nem! Mi köszönjük!”
És mikor azt várnám, hogy a taps után mindenki fogja a kabátját, és rendezetten elindul a kijárat felé, elcsöndesedik a terem. Egy pisszenés se. Majd valahol hátul egy öregember mély, rekedtes hangja. És ebben a hangban ott van a föld keménysége, a víz morajlása, a kék ég tisztasága.
„Isten áldd meg a magyart…”
Mintha mindenki csak erre várt volna, a második sort már az egész csarnok zengi. Több száz ember. Nem kiabálás, nem kakofónia. Rendezett, fület gyönyörködtető éneklés. Kihúzom magam. Majd újabb ének. A Székely himnusz szól a győri Richter teremben. Zeng a csarnok. Szinte a cipőmön keresztül érzem, ahogy remeg az egész épület.
„Maroknyi székely, porlik mint a szikla…”
A csíkszeredai nagymamámra gondolok. Rég láttam már. Túl rég.
A mellettem álló öreg nénire nézek. Könnyek csillannak a szemében.

Már sötét van. Egy bögre forralt bor felett melegítem az arcomat és a kezeimet. A levegőben kicsiny hópelyhek kavarognak. Felnézek tanáromra.
– Na, hogy tetszett?
Rám néz. Szemében egy ünnepi dekoráció fényei tükröződnek.
– Két órára igazán magyarnak éreztem magam.