A koronatanú

Ha az ember íróként tevékenykedik, néha előfordul, hogy ellenségei akadnak. Vagy azért, mert jól megy neki, és sok pénze van, vagy olyan dolgokról ír, ami másoknak nem kifejezetten tetszik, sőt egyenesen sértő. És ha épp egy olyan ember lelkébe gázol bele, aki semmitől sem riad vissza annak érdekében, hogy elégtételt követeljen sértettsége miatt, akkor történhet meg az eset, amit most el fogok mesélni.
Christian Mencow a belvárosba tartott autójával. A kiadója, Simon nem rég küldött neki egy sms-t, amiben leírta, hogy sürgősen találkozni akar vele. Christian nem értette, hogy mit akarhat, de ennek ellenére azonnal kocsiba szállt és elindult a találkozó helyre. Mint azt már a kedves olvasó valószínűleg kitalálta, Christian író volt. Mindenféle stílusban írt, és nem rég adott ki egy új könyvet. Gyanította, hogy Simon emiatt akar vele találkozni egy ilyen késői órán. Este hat óra volt, a Nap már lebukott a látóhatár mögött és csillagok kezdtek feltünedezni egyenként. A viszonylag korai időpont ellenére az utcák nem voltak forgalmasak, így Christian zavartalanul el tudott jutni a céljához.
Pár perc múlva már a megbeszélt helyen állt a kocsija mellett és várt. Aggódott a találkozó miatt. Lehet, hogy valami baj van, gondolta. Mi másért akart volna Simon sürgősen találkozni vele személyesen. Miközben ezen gondolkozott, körbe nézett. Egy tér szélén volt, ahol mindenfelé emberek sétáltak és kocsik közlekedtek. Christian az órájára nézett. Pontban hat órára beszélték meg a találkozót, de már 15 perce elmúlt, és Christian kezdett fázni. Úgy döntött, hogy felhívja Simon-t és megkérdi tőle, hol késlekedik.
– Hello. – szólt bel a telefonba, miután elővette a zsebéből és bepötyögte a számot.
– Á, hello Christian. Mi a helyzet?
– Hogy mi a helyzet? – kérdezett vissza meglepetten. Nem hitt a fülének. – Már lassan fél órája itt kéne lenned.
– Miről beszélsz?
– Írtál nekem egy sms-t, hogy találkozni akarsz velem hatkor. És én itt vagyok.
– Én nem írtam neked semmi ilyesmit, esküszöm. – mondta őszintén.
– Hát ez remek. – dühöngött Christian. – Most vagy én hülyültem meg, vagy a telefonod szar. Na mindegy. Akkor megyek vissza. Hello.
– Hello. És ne haragudj. Valószínűleg az én telefonom krepált be.
– Semmi baj. Már azt hittem, hogy valami baj van, szóval most megnyugodtam.
Christian letette a telefont, visszaszállt a kocsiba és elindult hazafelé. Az utcákon még kisebb volt a forgalom, mint amikor a nem létező találkozó helyszíne felé tartott. Nagyon fáradt volt és alig várta, hogy haza érjen, ráadásul az inzulin adagját is be kellett vennie. Christian ugyanis cukorbeteg volt már gyerekkora óta. Régebben még nagyon zavarta, de az évek elmúltával hozzászokott. Utazás közben azon gondolkozott, vajon miért kapta azt az sms-t. Aztán megállapodott magában, hogy biztos valami technikai probléma lehetett. Nem is sejtette, mekkorát tévedett.
Negyed órával később leparkolt a háza előtt. Kiszállt a kocsiból és felsétált a tízedik emeletre és belépett a lakásába, ahol senki sem volt. A házban senki sem volt. A felesége még nem érkezett meg a munkából. Christian miután levette a cipőjét és a kabátját, elindult a szobája felé. Úgy döntött, hogy először beadja magának a napi inzulin adagot, és utána foglalkozik a többi teendőjével. Elővette a dobozt a szekrényéből, kivette belőle az injekciós tűt, feltöltötte inzulinnal, és beadta magának. És abban a pillanatban, amint kihúzta tűt a combjából, Christian hallotta, amint valaki becsapja az ajtót, kívülről kulcsra zárja az ajtaját, aztán hallotta a levélbedobó kattanását az ajtón. Rémülten pördült meg, az ajtóhoz futott és kinézett a levélbedobón, de senkit nem látott. Utána elővette a kulcsát és megpróbálta kinyitni az ajtót, de az a valaki, aki bezárta, a kulcsot is beletörte. De ki lehetett az, kérdezte magától. De csak a feleségének volt kulcsa a házhoz.
– Susann! – szólította. – Te vagy az?
De nem jött válasz. Christian érezte, hogy áll valamin. Lenézett és egy levelet látott a földön. Felvette, kibontotta és elkezdte olvasni.

Kedves Christian,

Itt az idő, hogy megfizess azért, amit a mocskos könyvedben írtál. Felteszem furcsálltad, hogy Simon írt neked sms-t, de neki erről fogalma sem volt. Én küldtem azt az sms-t a telefonjáról, amikor nem figyelt oda. Miután te elindultál a „találkozóra”, én bementem a házadba a kulcsod lemásolt változatával. Az inzulinodat méregre cseréltem, amit az imént adtál be magadnak. Pontosan egy órád van hátra szánalmas életedből. Hiába próbálkozol mentőket hívni, ugyanis elvágtam a telefon vezetéket és kivettem a kabát zsebedből a mobil telefonodat, miközben te a saját sírodat ástad. Töltsd hasznosan a megmaradó órádat. A pokolban találkozunk.

Christian elejtette a papírt. Nem kételkedett a levél igazságában, biztos volt benne, hogy nem vicc. Pontosan tudta, hogy kinek a műve volt, annak ellenére, hogy név nem állt a levélen. Úgy döntött, hogy nem fog siránkozni, hanem azt fogja tenni, amire a gyilkosa legkevésbé sem számítana. Leleplezi. Igaz kiiktatta a távközlést, de az üzenet továbbításának van egy régies módja is. Besietett a szobájába és leült az asztalához. Benyúlt a fiókjába, elővett egy tollat és méltán rászolgálva írói mivoltára, elkezdte írni meggyilkolásának történetét, az utolsó történetet életében meg fog írni..
Ennek következtében most itt ülök én, Christian Mencow, és a történetet írom, amit egy levélnek szántam a rendőrség számára. Remélem tetszett és segíteni fog elkapni a gyilkosomat, akinek szívesen megnéztem volna a képét, amikor megtudja, mire használtam az utolsó órámat. Már valószínűleg nem sok van hátra az életemből, szóval be is fejezem. Viszlát.

Christian Mencow

ui.: A könyv címe, ami közvetve a halálomat okozta: A legjobb anyós viccek.