Mese a műhelyből

Még egy gyűszűnyi zaj sem hallatszott ki a szobából. Bálint, a 211 éves varázsló nagyon munkálkodott valami titokzatos dolgon. A házban mindenkinek lábujjhegyen kellett járnia, ugyanis a varázslóműhely a ház alatt, a pincében rejtőzött, így még a leghalkabb lépés is dübörgésnek hatott a plafonján, különös tekintettel Bálint szuper érzékeny varázslófüleire.

Kristóf, a csillogó fekete, bársonyos bundájú cica, a búbos kemence finom, meleg tetején lustálkodott. Megnyalta szája szélét, nyújtózkodott egyet, és jól esően dorombolni kezdett. Bajuszán fehér tejcseppek libegtek. Ella nemrég töltötte tele illatos tehéntejjel Kristóf tálkáját, és a cica hatalmas étvággyal vetette rá magát kedves csemegéjére.

De térjünk vissza a műhelyében rettentő titokban ténykedő Bálinthoz, a 211 éves varázslóhoz. Annyira el volt foglalva, hogy még kedvenc cicáját, Kristófot is kitessékelte a műhelyből, senkinek sem árulta el, mire is készül oly serényen. A házban titok lappangott.

Egyszer azonban Ella nem bírta tovább, és leosont a lépcsőn, le a pincébe. Ella egyébként a ház 9 éves kis lakója, aki olykor kíváncsibb a kelleténél. De hát melyik gyermek nem az? Nos, tehát lefelé osont a lépcsőn, halkan lépkedett, aprókat és a lehető legóvatosabban. Majd mikor leért a lépcső aljára, odasettenkedett a műhely bejáratához, és lélegzet visszafojtva megállt a csukott ajtó előtt. Hallgatózott. Ám még egy légyzümmögés, annyi zaj sem hagyta el a varázslóműhelyt. Ella gondolt egyet és bekukucskált a kulcslyukon. Bálint ugyan bezárta az ajtót, a kulcsot azonban zsebre tette. Ella ennek örült csak igazán! Túl sok dolgot azonban így sem látott, amiért érdemes lett volna tovább az ajtó előtt ácsorognia és kíváncsiskodnia. Csak az a rengeteg színes üveg, mellyel dugig volt Bálint, a 211 éves varázsló műhelye, azokat látta, s a bennük zubogó, gőzölgő, fortyogó, bugyborékoló egészen különböző színekben pompázó folyadékokat: zöld, lila, sárga, kék és ki tudja még, miféle érdekes színek.

Ella ugyan kissé unta a várakozást, ám ő az a fajta kislány volt, aki a dolgok végére jár. Így tovább leselkedett és várt… Várt… És hirtelen! Valami motyogást vélt hallani a tömör faajtó mögül. Bálint az, gondolta. A varázsló hangja nyugtalan volt és egyre fürgébben járt-kelt a műhelyében. Talán keres valamit? Talán Kristófot, a cicát? Elfelejtette volna, hogy ő zárta ki a műhelyéből? Ella mozdulatlanul tovább figyelt.
– Hol lehet? Hová tehettem? – és Bálint hangja egyre kétségbeesettebb lett, és Ella már csaknem kopogott az ajtón, de kezeit végül visszafogta. – Nem lehetek ennyire feledékeny! Hol lehet… El sem hiszem… Ó, valaha mennyi mindenre emlékeztem… Még a dédnagybátyám negyedágról származó mostoha unokatestvéreinek rokonságát is fölsoroltam egykor, már ha valaki kíváncsi volt rá, oda-vissza, sőt, még a macskáik nevét is tudtam, úgy biz’ ám! És most egy ilyen egyszerű dolgot szem elől tévesztek… Nem értem… Nem értem… De… De… Hiszen ezt el sem tudtam volna tenni… – nyugtatta meg magát végül Bálint, a 211 éves varázsló. – Nem tűnhetett csak úgy el! – dobbantott dühösen a lábával, minek majdnem balul elsült következményeként az asztalon lévő, színes folyadékokkal fortyogó, bugyborékoló üvegek alaposan megcsörrentek, épphogy össze nem tört egyik-másik!

Ellát most már semmi nem tudta elmozdítani a pince ajtaja elől, így azt is hallotta, amint Bálint tisztán hallhatóan, kissé félelmetes – amolyan varázslós – hangon ezt mondta:
– Akkor még egyszer: cickafarok, hársfalevél, csillogóan sárga legyél! A szám! A szám! Gyorsan… egy számot!! Aaaa… 13! Na? Akkor… most! Jó!… Éééés… nem jó! Pedig már oly sokszor elmondtam, megtanulhattam volna már végre helyesen mondani. Esetleg a szám az, ami nem a megfelelő? Igen. Bizonyosan az lesz a kakukktojás. Igen! Pedig olyan szépen is hangzik: tizenhárom… – és Bálint, a 211 éves varázsló leírta két karjával egy kört a levegőben. Mint aki táncol, kuncogott magában Ella, az ajtó előtt. – Mégis hová tehettem? Tegnap még megvolt. Sőt, ma reggel is! Erre tisztán emlékszem… – merengett tovább Bálint.

Bálint, aki a továbbiakban valamennyi színesen gőzölgő folyadékot áttöltött egy-egy másik üvegcsébe: némelyiket gömb formájúba, volt, amit hosszúkás alakúba, és akadt olyan is, ami sokszorosan csavart – akár a telefonzsinór – formájú üvegbe került. Egyelőre rejtve maradt okok folytán. Ám úgy tűnt, Bálint továbbra is keres valamit, és ezt a színes folyadékokkal teli üvegekben keresi. Mondanom sem kell, nem találta bennük!

Majd megnézte az asztalok alatt, azután sorjában átkutatta a fal mellett sorakozó ócska, szakadozott cipőit is, ám nem találta meg. A cserepes virágok sem menekültek, mert Bálint azokból is kiszedte a virágot, majd a földet öntötte ki a kőre, aztán szétmorzsolta kezeivel, de hiába. Azután következett a könyvespolc. A tömérdek poros, megsárgult lapú, bőrkötéses könyveit egyébként különleges becsben tartó varázsló ez esetben nem kímélte féltett kincseit: türelmetlenül lapozta át valamennyit. Ha nem is járt sikerrel, legalább leporolta a ritka darabokat.

Nem volt éppen kis munka, amíg az egész műhelyt alaposan átkutatta, még a legeldugottabb és legfikarcnyibb sarkot is. Össze volt zavarodva és nem értette: miért vész el ebben az apró műhelyben minden! Ezúttal a káoszon nem sikerült úrrá lennie, a keresést azonban nem adta fel. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ennyi előkészület után terve kudarcba fullad. Hogy is ne! Azt már nem!
– Akkor megpróbálom újra – motyogta magában -, nos, lássuk: cickafarok, hársfalevél, csillogóan sárga legyél! A számom… A számom… A, a, a 85! Íme!!! – és ismét tett karjaival egy körkörös mozdulatot. – Elszúrtam. Ismét. Elszúrtam. Igazán történhetne valami. Nem értem. Ismét a szám a helytelen. A… szám…

Az ajtó mögött kitartóan hallgatózó Ella még mindig nem tudta mire vélni a látottakat, hallottakat. Ám egyszer csak Bálint hirtelen az ajtó felé indult, a léptek egyre közeledtek, egyre hangosabbak lettek, de Ella ügyesen félreugrott a nyíló ajtó elől. Bálint, a varázsló azonban csak résnyire nyitotta, és Kristóf nevét kezdte kiabálni. A macska kötelességtudóan ugrott le a búbos kemence tetejéről, s nesztelen szaladt le a pincébe. Peckesen, magabiztosan sétált be a műhelybe, s Bálint szemvillanásnyi időt sem hagyva az esetleges kíváncsiskodóknak, azon nyomban be is csukta az ajtót a cica mögött. És Ella pedig visszaosont rejtekhelyére.

Bálintnak pillanatnyilag semmi használható ötlete nem volt, mit is tegyen, hogy sikerüljön végre a varázslat. Az asztalon fortyogó, gőzölgő csövekben, gömbökben és spirálokban egyre forrósodottak a szivárvány valamennyi színében pompázó folyadékok. Kristóf, mit sem sejtve Bálint elszánt és sikertelen kísérleteiről, önfeledten dorombolni kezdett. A varázslót csöppet sem nyugtatta meg a gondolat, hogy elvesztette a számot. Idegesen járt-kelt fel s alá. Motyogott magában valamit, és egyre csak a fejét ingatta, hogyan lehet ennyire feledékeny.

Tulajdonképpen ő sem tudta, miért is hívta le a műhelybe Kristófot, a fekete bársonybundás cicát. Kristóf azonban – fejlett macska érzékeinek köszönhetően – tudta: ő fogja megtalálni az elveszett számot. Némileg unottan, és sértődötten, hogy tudniillik most kénytelen volt félbeszakítani a dorombolást, hirtelen felugrott az asztalra, majd nagy lendülettel keresztülvetette magát a színes – ki tudja, eredetileg miféle – folyadékoktól bugyborékoló, gőzölgő üvegeken, ám ezt Bálint már túl későn vette csak észre, s annak szándékát is sutba dobhatta, hogy rakoncátlan házimacskáját esetleg más irányba terelje.

Késő. Kristóf, hősi tettének biztos tudatában, mindent levert, amit – a most nagyon dühös – gazdája csak az asztalon tartott. A színes folyadékok kicsiny hömpölygő patakokként folytak szét a kövezeten. Volt, amelyik sisteregni kezdett, majd eltűnt, s volt közöttük olyan is, amelynek a színe változott meg. Egy kettétört üvegcső Bálint lába elé gurult. Összevont szemöldökkel nézett hasznavehetetlennek és fenemód ügyetlennek titulált cicájára, aki bűnbánó képpel és bűbájos nyávogással adta jelét annak, mi szerint tudja ő azt nagyon jól, a lehető legérdemdúsabb dolgot cselekedte az imént, még ha gazdája igencsak haragszik rá. Bálint okító fejingatások közepette hajolt le a törött üvegért, majd sajnálkozva hozzátette:
– A kedvenc mérőedényem volt! Kristóf! A legpontosabb mérőedényem törted el! Tisztában vagy vele, mi? – a cica Bálint képébe vigyorgott, mint aki még dicséretet várna a kalamajkáért. – Mondd, hogy fogok ezután 160 centilitert kimérni? Eh, megemlegeted még ezt! Te… te… te… macska!

Bálint a törött edényt vizsgálgatta, megforgatta ujjai között, majd megakadt a szeme az üveg törött szélén.
– Hm… Épp a 79-esnél vált el tőle élete párja, a 80-as… De ismerős – gondolta Bálint –, nagyon ismerősnek tűnik… Honnan is… ? Honnan is…? – Törte a fejét, ám semmi használható nem jutott eszébe. Aztán egyik pillanatban óriásit kiáltott:
-Meeeeeeeeg vaaaaaaaaan!!! Tudommm!!! A 79-es! A szám! A szám!!! Most már tökéletes – nyugtázta boldogan Bálint, a 211 éves varázsló. – Kristóf, az én kis Kristófom. A leggyönyörűbb négy lábon járó fekete bunda! – s egy cuppanós puszit nyomott az ő bársonyosan puha bundájú cicájának fejére.
– Tehát: cickafarok, hársfalevél, csillogóan sárga legyél! A számom a 79-es!

Hatalmas, szemet vakító fénycsóva száguldott keresztül a ház alatti műhelyen, majd az útjában álló cica körül font aranyos glóriát – akár egy földöntúli jelenség –, végül célba vette a lőrésnyi, rácsos ablakot és kibújt rajta.

Mivel valamennyi üvegcse és varázsfolyadék használhatatlanná vált Kristóf, a bársony bundás cica jóvoltából, Bálint nem volt képes kordában tartani az immáron szabadon száguldozó fényjelenséget, s csak állt ott, földbe gyökerezett lábakkal, egyik könyvespolcának támaszkodva. Ellát is megijesztette a hirtelen robajjal kísért villanás, rémülten rohant föl a lépcsőn.

Bálint, a 211 éves varázsló és Kristóf, a korábban fekete bársony bundás, míg mostanság aranyporos bundájú cica komoly hírnévre tettek szert ezután. Naponta tolongtak Bálint műhelye előtt az újságírók, akik az egyetlen, a leghitelesebb interjút szerették volna vele s cicájával elkészíteni. A Napi VarázsSZÓ újságírónője, Miss Ladybug tetszeleghetett a kitüntetett szerepben: legelső volt a sorban, aki meginterjúvolhatta a varázslót, akinek legeslegelőször sikerült a világtörténelem folyamán aranyat csinálnia – a Lapis Philosophorum, azaz a Bölcsek Köve nélkül! S mindebben igencsak jelentős része volt Kristófnak, a korábban fekete bársony bundás, mostanság aranyporos bundájú cicának!

„Miss Ladybugnak, a Napi VarázsSZÓ munkatársának adott interjúból értesülhetett ország-világ, mely szerint egy vidéki kisváros varázslóműhelyében önmagát felülmúlón váltotta be a hozzáfűzött reményeket a Lapis Philosophorumot is helyettesítő, arannyá változtató varázsige!
Bálint, a 211 éves varázsló és segítőtársa Kristóf, a hűséges, korábban fekete bársony bundás, mostanság aranyporos bundájú cica, több évtizednyi addigi sikertelen kísérletezést meghazudtolva végül diadalt ülhetett, s titkaikat most megosztják az utca emberével! Micsoda tudós, micsoda alázat, micsoda nemesség!” – olvasta Ella a másnapi újságban, mely alapján már számára is világossá vált az egy nappal korábban, a pincében történt események rejtélyes sora.

„…s az elveszett szám titkára Kristóf vezetett rá, mint azt már említettem – vallotta be Bálint, a varázsló –, s tulajdonképpen haszontalanságának köszönhetően jutott eszembe a varázsige hiányzó része, a szám. Tudniillik a 79-es. Tudja, Miss Ladybug, minden fémhez, lett légyen szó akár földfémről, akár ún. alkálifémről vagy nemesfémről, tartozik egy szám… Még a vízhez is, vagy a klórhoz is… De azt hiszem, ezzel nem untatom tovább nagy presztízsű lapjának tisztelt olvasóit…” – kár, mormogta Ella. Engem érdekelt volna. Így fölállt a konyhaasztaltól, sarokba dobta az újságot, és kiszaladt játszani az udvarra.