Hová tűntek az istenek?
Itt élnek velünk!
Együtt szenvedünk,
Mi tőlük, Ők tőlünk.
A természet az örök istenünk.
Kezdetben az ember,
Élt tudatlan félelemben.
Érezte tehetetlen,
Tűző Nap, orkán,
Mennydörgés ellen.
S a tehetetlen, saját képére,
Isteneket teremtet, a láthatatlanban.
Nékik lakhelyt, magától távol,
Túl a láthatáron csillagok honában
Képzelt.
Barlangokba bújva félte,
A teremtett istent.
Köbe véste félelmeit.
Képekkel üzent, tanította jövő népeit,
S hagyott egy örök kultúrát,
Bizonygatva önmagát,
S valahol kibicsaklott a tudat.
Tény! Az Őskultúra él.
Imára kulcsoljuk kezünk:
Segít istenünk.
Hit nélkül elveszünk!
Jézus adott kapaszkodót
Ő, hús-vér ember volt,
Amint meglátta a napot,
Máris ellenség lett
A gonosznak.
Halálra ítélték csecsemő korában,
Talán soha nem volt ilyen korábban,
Mária, s József menekült,
Hogy mentse őt.
Ne legyen áldozat.
Sok szerető szív körül ölelte,
S mikor felnőtt, tette
Bizonysága lett,
Győzött az ádáz felett.
De megbújt a kárhozat.
Krisztus lett a mester,
Gondolkodó, igaz bölcs ember,
A feltétlen szeretettel
Hagyott örököt,
Viszonzásul nem kért örömöt,
Hisz nem kölcsön adta.
Az ítélet mégis utol érte,
A jósága lett végső keresztje.
Akkor is az ellenséget szánta,
Kit a gonosz mélyen leigázta,
Ő az, ki tettéért kegyelemre szorult.
Ez az örök titka,
S lám évezredek múlva
Helyette újterem,
Végtelen kegyelem,
Mert a másik emberben feltámadunk.
Így támadt fel Krisztus,
Pergamen papirusz,
Minden szerető emberben,
Azért, hogy küzdjön örökké
A gonosz ellen.
2 hozzászólás
Nem kövezünk meg, sőt inkább örülünk, hogy versedet megosztottad velünk.
Érdekes ez a kérdés….a hit belül, s odakint amit meglát szemünk a világból….
Kérdés, mi mire elég?
Tetszik ahogyan gondolkodsz, és a versed is:)
Üdv.: Szers