A nyeremény

Kutasi András éppen a vasárnapi ebédet fogyasztotta, amikor az esemény történt.
A rádió reggeltől szólt, mert a felesége Mária csak így szeretett főzni, közben hallgatta a zenét és a híreket.
A középkorú asszonyban lappangott valami ösztönös kíváncsiság az új hírek iránt, egy kielégíthetetlen mindenről tudni akarás.
Ezen a délelőttön csirke húslevest főzött, és egy egész tálra való csirkecombot rántott, köretnek burgonyát és rizst készített, hogy legyen miben válogatni.
A férfi csak most ült asztalhoz, hiszen Mária nem fogadott el semmilyen segítséget a konyhában, úgy gondolta egy férfi sete – suta mozdulataival, nem hogy megkönnyítené a munkát, hanem hátráltatná.
András kedvelte a felesége főztjét. Mielőtt az ajkához emelte volna az első kanál levest, elmélázott
az aranysárga zsírkarikák játékos úszkálásán.
Tavasz első heteiben jártak. A nap kedvesen bekukucskált az ablakon, és vidám színével megfestette a falat. A madarak úgy csiviteltek, hogy Andrásnak egy pillanatra olyan érzése támadt, ezek a pici teremtmények nagyon is érthető nyelven társalognak egymással, és arról csacsognak, mennyi gyönyörűséges feladat vár rájuk.
– Csodálatos tavaszunk van – kezdte volna társalgást, de Mária rá sem hederített, közelebb hajolt a rádióhoz, fülét szinte hozzáértette a készülékhez, mintha az nem szólna így is elég hangosan.
A férfibe enyhe sértődöttség költözött, egészen kicsinek érezte magát.
Kedvetlenül kanalazta a levest, gombóc lett a torkában, alig bírt nyelni.
Huszonöt éves házasok voltak, de egyre inkább azt érezte a felesége mellett ő csak gyermek, akit elnyomnak és irányítanak.
Felpillantott tányérjából, kinézett az ablakon. Egy bokor aranyeső szinte ontotta magából a színt, ettől sárgábban már nem is pompázhatott volna.
Letörhetnék egy ágacskát, odaadnám neki, lehet, hogy jobb kedve lenne – pattant ki az ötlet, és mosoly fénylett a szemébe.
Éppen indulni akart amikor hozzá is eljutottak a hangok. A rádióban egy hivatalos, túl komoly hang egy öt tagból álló számsorozatot olvasott fel.
– Huszonötös, harminckilences, negyvenhármas, hatvankettes és végezetül a kilencvenes….
Andrásnak elakadt a lélegzete, tekintetét az asszony szemére szegezte, Mária szintén a másik tekintetébe kapaszkodott. Konyhában megnehezedett a levegő, és a nő szaggatott apró mozdulatokkal kezébe vette a rádiót, majd megnyomta a kikapcsoló gombot.
Hirtelen az a kis tér amit a falak oltalmaztak, szokatlanul idegennek tűnt, és Mária egy pillanatra már látta is az új otthont ahol majd gazdagság és elegancia uralkodik.
De a másik percben már észbe kapott. Az öt számból csak négy egyezett….
Csak megszokásból lottóztak, mindig ugyanazokkal a számokkal, és a kilencvenes volt ami hiányzott a teljes találathoz.
– Mindig mondtam neked, hogy a kilencvenest tedd meg, nem hallgattál rám és látod, hogy mi lett….- csattant ki a düh az asszonyból, és az arca félelmetesen tűzpiros volt.
A férfi nem igazán értette a felesége szavait, úgy érezte magát, mintha sűrű ködben lenne.
Mária látva férje értetlenségét lecsapta az asztalra a hússal teli tálat. A legfelső csirkecombok az asztalra gurultak, és forgolódtak kicsit aranybarna bundájukban.
Ez a látvány Andrást hirtelen jókedvre derítette, és kissé bamba mosollyal nézte a dundi húsocskák ugrabugrálását.
Az asszonyt teljesen elborította düh. A bőre pipacspirosban lángolt, szemei kidülledtek és hol mereven nézett, hol ide-oda forgatta tekintetét.
A férfi csak most vette észre, – mintha ezidáig nem is a feleségével élt volna -, hogy az mennyire meghízott.
Úgy nézte, mint egy idegent, akiről nem számít, hogy mit gondol, nincs köze hozzá.
Akkor ébredt tudatára, hogy évekig csak úgy éltek egymás mellett, mint testvérek vagy albérlőtársak. Egy közösséget alkotnak, társak, de egyáltalán nem érzik szükségét annak, hogy egymásra mélyebb figyelmet szenteljenek.
Ült a kényelmetlen széken, a nyeremény tudatával. Boldog lehetett volna, de ő mégis szegénynek érezte magát. Nem táplált ellenszenvet a felesége iránt, még csak nem is haragudott rá, csupán szegényebbnek érezte magát mint egy félórával ezelőtt.
Kapnia kellett valamit a sorstól, hogy az kirángassa a megszokás, a beletörődés iszapjából…, hogy újra élhessen.
Az ötlet, mint a nyári zápor, váratlanul jött….
Beszaladt a szobájába, és már nem törődött azzal, hogy Mária idegesen csapkodja az edényeket a konyhában.
Magára zárta az ajtót, és megkereste az újságot. Olyan lázasan kereste, hogy mire megtalálta a szája kiszáradt és úgy kapkodott levegő után, mint egy fuldokló.
Nem kellett keresni a cikket, az újságírók jól tudták, az olvasóknak két jelentősebb tábora van, az amelyik az olvasást az első, és az aki az utolsó oldalon kezdi.
A kislány fotója, most is megrendítette, soha nem látott ilyen szomorú, kifáradt szemeket.
„ MÉG 800000 Ft SZÜKSÉGES BOGLÁRKA GYÓGYULÁSÁHOZ!!! „ – kiáltott a mondat, és alatta beteg kislány lakcíme szerényen elrejtőzve.
Nekik nem lehetett gyermekük, és emiatt hosszú évekig üresnek, értelmetlennek érezte az életét.
A kislány egy közeli kisvárosban lakott,András nem várakozhatott tovább, autóba ült. Még csak ígérhetek, de hamarosan adhatok – gondolta boldogan, és még soha nem tapasztalt békesség költözött belé.
A nap játszott kicsit, és egy-egy percre elbújt a habszerű felhő mögé, csak azért hogy aki eddig örült neki az még jobban örüljön, ha újra előbukkan.
Egy rét mellett haladt el, tehenek legeltek őrizetlenül.
– Igen a dolgok mégiscsak rendezetten vannak. Csak így lehet élni, levegőt kapni, rendezetten, de nem megfeszülve. Tudni kell elengedni azt, amit az élet ajándékba adott – suttogta magában, és a hangja olyan lágy lett, mintha nem is emberi nyelven mondta volna, hanem titokzatos galambnyelven.
Most már élvezte hogy él, és érezte, hogy van….
Ötven évet kellett várnom, hogy ezt átélhessem. Az eddigi életem, olyan idegennek és jelentéktelennek tűnik, mint egy eltaposott cigaretta csikk. Egy elhamvadó parázs, és egy állboldogságot adó megszokás, amit a végén úgyis eltaposunk – ömlött belőle a felismerés. És úgy érezte ez az Úr akarta, hogy így legyen, ez a csodálatos vasárnap az ébredés vasárnapja és ez az igazi főnyeremény.
Könnyen megtalálta a házat. A kerítés előtt illatos rózsaszín virágok bólogattak, a közelben kacsák hápogtak és kakas kukorékolt. Egy kósza bárányfelhő eltakarta a napot, de hamar megpihent, és indult is.
Andrásnak a gyermekkora jutott eszébe, ez a hely az illatával, a hangokkal, olyan ártatlan volt, mintha ide még nem jutott volna el a huszonegyedik századi rohanás.
Nem talált csengőt, benyitott a kapun és felment a lépcsőn. Nem kellett kopogtatnia, egy törékeny termetű nő ajtót nyitott:
– Jó napot, kit keres? – a nő hangja nyugalmat sugárzott.
András köhintett, és zavartan tördelni kezdte ujjait. Nem találta a szavakat.
– Én a Boglárka édesanyját keresem… – kezdte, majd kicsit megbátorodva bemutatkozott és kezet nyújtott.
– Tihanyiné Andrea, de miben segíthetek önnek. Ismerjük egymást.
– Nem, mi még nem ismerjük egymást…azért jöttem….- folytatta szaggatottan, hogy átadjak önöknek egy szerény összeget, ami a jelenlegi helyzetben segítség lenne…. – és egy mosollyal lezárta a mondatot.
A fiatal nő néhány másodpercig úgy nézett a férfire, mint aki abban sem biztos élő embert vagy szellemet lát.
András észre vette a fiatal nő kételkedését, meleg biztató mosollyal tekintetében csak ennyit mondott: – ne sírjon, segítek… csak ne ne vesse el a reményt….