Hajamból, vállamon zuhatag ficánkol
kedvesem karjára, és ő állja a vízesést.
Mily mesés a szerelem!
Szánk csókokban forr össze,
az eső hosszúszemű gyöngye
Szempillánkon megakad;
egy pillanat, és arcunkról szánkba gördül.
A hosszú, forró tea ízű csók után,
eső függöny ál közénk csupán.
És a sötét felhőhab között tarka villám cikáz.
Hangja csattogva, remegteti házak ablakát,
az angyalát! Az ingünk testünkre simul,
bőrünk hűl, de szívünk újra lángra gyúl,
és kacagva, kocogunk az égiháború alatt.
2 hozzászólás
Marica!
Aranyos verset írtál. Nagyon szeretem a nyári zuhikat, néha a bőrig ázást.
Az utolsó két sor viszi a pálmát! Isteni szavak! Mosolyognak a gondolataim!
Köszönöm: Levélke.
Ó, de remek kis vers, Marica. Egy "viharos" szerelem, ez igen!
Szeretettel: Colhicum