Az óra jár, a cél kerékbe törve,
ha síkra száll – e vég a rész egésze.
Mi volt, mi múlt, vajon az halni kész-e?
A most egy új vonal, de régi görbe.
A végtelen is csak egy ócska mérce –
sorom a tiszta lapra írhatatlan,
de mintha már idő se' fogna rajtam:
a pont vagyok, ám hinni kéne, mégse
csupán az éj feszül a pillanatban,
mert benne száz alkony s a pirkadat van.
A nap is ott fogant, ahol a semmi
a pusztuló anyag akarna lenni –
ahogy a fény a mozdulatba törve
kihúny, amint elér magába, körbe.
2 hozzászólás
Séta közben az jutott eszembe, hogy… olykor esztétikát rejt magában a pillanat minden egyes lélegzetvételnyi rezdülése a fa zöldellő levelének a gyengéd simítása révén… ha felemeli a szellő, és hagyja, hogy megérintsen, akár a gondolat, ami kreativitást és reményt sugall… mint ez a költemény; mert én felfedeztem benne egy villanásnyi reményt is…
Megint össze-vissza beszélek Neked 🙂 de ennek az okát én a csodálatos versedre fogom 🙂
Tökéletes jambusok szonettbe öntve – sajnos nem, vagy csak ritkán olvasok mostanában ilyet vagy hasonlót. Őszintén: lenyűgöző.
M. W.
Igazán köszönöm kedves Mona.
Annak kiváltképp örülök, hogy felfedezted, kihallottad a jambusokat.
Jól érezted a benne megbúvó reményt – a múlandóság nagyszerűsége, amit mi életnek próbálunk hívni (pedig hát versem épp az ellenkezőjét látszik mondani).
köszönöm mégegyszer.
sn