Teofánia / Isten megjelenése /

Álmomban látom a bibliai hegyet,
talán a Siont, vagy a kopasz Hórebet?
ahol a lebegő felhőkből lobogva
rőt lángok zuhognak izzón a bokorra,
bámulok és állok sóbálvánnyá válva,
vagy mint fagyott vulkánon megdermedt láva
a látomást csodálva.

Emlékezem ! itt adott Mózesnek Isten
törvényeket, kőtáblára vésetteket,
amiket mi emberek alig tartunk meg.
Talán ezért is félek? hangom mint vészes
szirénák éktelen visítása ébreszt.
Felugrok az álmos homályból és kinézek
a táruló világra.

Még nem jött fel a nap, de a hajnal piros
kalapja már rárepült a horizontra,
alatta mélykék szemmel nyílik a reggel.
Lelkem feltöltődik hittel, szeretettel .
Tudom, Isten lelke fényesűlt az égre
hogy felismerjem végre egész valójában őt,
az alkotót, a világteremtőt.

Őt látom az ágon fütyülő madárban,
az ölelkező, gyöngyszemű ifjú párban
akikben szerelemmé érett már a vágy,
s kik felett virágbölcsőt ringatnak a fák.
Az Ő lelkét látom fent a hegyek felett,
ott ébresztgeti az ellustult szeleket,
hozzanak esőt kertjeinkre.

Ott van Ő, ahol a föld az éggel, boldog
nagy öleléssel, izzó lángban összeér,
gyógyírt ád a gyökér, s gyógyító víz fakad,
S kincset rejt a föld a lágyívű domb alatt.
Hol dallammá lombosúl az erdők fája
hogy éjszakánként elsusogott imája
reggelre himnuszként zendüljön fel.

Lehet, hogy csak hitem teremti Őt újra,
mert nap-mint nap hívom, hogy lelkembe bújva
erősségem legyen és ne mint idegen
tájak árva vándorát húzzon le a láp.
Mert ha ketten vagyunk akkor ő hordozza
terheim nehezebb felét, engem csak a lét
igája nyomorít.