sűrű ezüstoldat
ragasztja a fejed fölébe.
A kobalt ég gyengéden veszi ölébe
milliárd csillaggyerekét,
a vén idő nyikorgó szekerét
– mert ez is a dolga –
most az éj királynője tolja.
Szellő sétál könnyű ingben.
Nem megy messze innen,
sóhaja finoman simítja hajad,
ujjaival ide-oda szalad
puhán,
a rajtad lévő ruhán,
aztán végleg áttörve a jó ízlés falát,
egy könnycseppedben nézegeti magát.
Ne higgy a sárnak,
hogy ott a köd mögött
álnok álmok állnak!
Nevelj fehér virágot
kormos éjen,
hogy szíved
a karmos nappaltól se féljen,
és a mindenségig érjen!
Tested őrzi a lényeget.
Megismételhetetlen lényeket,
tisztán tündöklő fényeket
az égből a földre hozol,
kiket a megvakult világ eltékozol.
A hideg sarló sejtelmes mosolyát,
bódultan mosod át
szemed szelíd taván.
Karcos csillagpor szitál lazán.
Seregnyi ablakot kitár
egy távolban suttogó gitár
a hajnal kipirult képére,
a sápadó éjszaka végére.
A tavasz sima homloka mögött
hosszú, tömött
kanyargó sorban
álldogálnak a hóban
kopott és szikrázó évek.
Szemedbe nézek.
Dús nyarad, és didergő teled
együtt álmodom veled.
1 hozzászólás
Kedves vaj!
Gratulálok ehhez a csodaszép, szinte lüktető versedhez.
Gyömbér