Az ég sötétkék posztójának
Szűk szövetrésein át
Elővillannak a fény éltető
Milliárdnyi szemcséi
A fák ég felé meredő csupasz karjai
Ezüst szürkében izzanak
A metsző szél süvítve suhan
A tompa báblelkek közt
Arcuk merev fagyossággal mered
Előre az önérdekű cél felé
Szemük síkos felületén visszaverődő fény
Von ál-arcot csupasz lelkükre
Álom tán, mely tűnni fog?
De ha még sem, azt majd a végtelen nyeli el
És a szabad lelkek döbbenten tekintenek vissza
Érthetetlen, értelmetlen múltjukra
2 hozzászólás
Kedves Szirom!
Tetszenek a képeid, valóban expresszionista hangulatot keltenek… Talán jobb lenne a szabadvers forma, de ez csak az én meglátásom:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán
Köszönöm a dícséretet és a kritikát is.
23 évvel ezelőtt amikor ezt a verset írtam
– illetve még most sem – nem tudtam mi az pontosan,
hogy szabad vers forma?
Ha arra gondolszu, hogy nem versszakokra tördelten,
hanem egyben folyamatosan leírva kellett volna írni? lehet…
Akkor inkább azzal voltam elfoglalva hogy saját fájdalmamat,
kétségbeesésemet kifejezzem valahogy, ki tudjam adni magamból.
Szerencsére rájöttem arra, hogy így tudoma legjobban levezetni
ezeket a negatív energiákat, és nem agresszióval.
Épp egy ilyen negatív állapotban sétáltam egy hűvös este egy parkban,
amikor felnéztem a csillagos égre, akkor fogott meg ez a látvány a fákkal,
sötét éggel, hideggel, magánnyal, és a mellettem elsétáló emberek közönyével együtt.
Hát akkor így sikerült.
Szirom