Levelük kézhezvételét követően…

Levelük kézhezvételét követően…

Nagy közhely, de alighanem tényleg igaz, hogy az élet a legnagyobb rendező… Éppen húsz évvel ezelőtt, 1986 tavaszán, tizenkét évesen adtam először regényírásra a fejem, és most, 2006 április 26.-án lettem „hivatalosan tehetségessé nyilvánítva”! Kétségtelen bizonyítéka itt hever előttem a konyhaasztalon: kiadói levél, melyben szép, komoly mondatok méltatják a beküldött „irodalmi anyagom” igényességét. (Atyaisten, én nem mertem volna ilyen szavakkal illeti, amit összehoztam…)
Hitetlenkedve olvasom, és néha elemi erővel tör fel belőlem:
Ez nem igaz! Ez kamu! Biztosan elcserélték a leveleket…
De mi van, ha mégsem… Ha valóban itt az áttörés pillanata? Húsz év elteltével?!
Hosszú idő? Az bizony, de mennyi minden történt ezalatt…! Iskolákat végeztem, szakmát, diplomát szereztem, ahogy bárki más. Szerelmes is voltam, és néhány szerencsétlen kitérő után társra, otthonra találtam.
Banális történet? Nem egészen, hiszen egész idő alatt tétován, óvatosan, vagy éppenséggel mámoros mohósággal kortyoltam az Istenek Borát, mely valami írófélévé formált.
Visszaemlékezve az első regényemre, azt hiszem, feledhetetlen marad; megtagadni sem fogom soha, bármivé váljak is. Pedig gyermeteg iromány: egy kis csitri megmosolyogtatóan naiv és romantikus elképzelései, és ennek megfelelően grófi sarjaktól, szerelmes pásztorlegényektől, párbajoktól, kísértetektől nyüzsög, sőt, még egy, önmagát disznónak képzelő, beteg fejű vőlegény is át-átlejt a színen… Jóllehet, nem a történet számít, hanem valami egészen más… Talán badarság, de még ma is körülfon a hosszú, magányos nyári napok forrósága, melyeket szobámba zárkózva töltöttem az írógép, a papír és a papagájom társaságában. Egy ujjal és szédült lelkesedéssel ütöttem a billentyűket a mennydörgő hangú gépszörnyetegen
(hosszúkocsis Optima, leselejtezve a helyi téeszirodáról).
Amint elértem a sor végét, az írógép figyelmeztetően csengetett. A papagáj is. Aztán méltatlankodva felreppent, amikor a sorváltó után nyúltam, ugyanis azon utazott…
Ha lassan is, de haladtam, és szobám magányában titkon megrészegültem a teremtővé válás illúziójától. És milyen nehéz volt az utolsó mondat végére pontot tenni! Ez az érzés azóta sem tágít mellőlem.
Ám azután eljátszadoztam a gondolattal: mi lenne, ha az írásomat kiadnák? Azt hiszem, ezen a napon fertőződtem meg az alkotásvágy, az önátadás-, és megmutatás kórokozójával. A „betegség” velem maradt; hála Istennek!
Majd furcsa, érthetetlen, rejtőzködő kamaszévek jöttek, nagy rácsodálkozásokkal, hihetetlen magányossággal, néma lázadással… Ez idő tájt estem szerelembe a történelemmel: az ókori Róma lett az első szeretőm, a ritkán látogatott, poros, papírszagú iskolai könyvtárban. Később Tolkien eleven fantáziavilága, és a régi kelta népek hódítottak el tőle, s ez az érzés azóta is töretlen. Mindezt persze mélyen át kellett élni és meg kellett írni, iskolától, vizsgáktól, munkától elcsalt, lopott éjszakákon.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy családom, környezetem értetlenül állt furcsa megszállottságom előtt. Nálunk nem volt szokásban az ilyesfajta „alternatív önkifejezés”… Szegény szüleim nem sokat tudtak kezdeni a maga zárt világába húzódó, „írótransztól” lobogó szemű gyermekükkel. Viszont békén hagytak, és nekem ez éppen elég volt.
A kelta zene az ír-skót-walesi kultúra izgalmas, túlburjánzó világa felé terelgetett, és idővel olyan utakra vezetett, melyekről sosem reméltem, hogy megnyílhatnak előttem. Persze az útra nem terítettek elém bársonyszőnyeget… Sokszor letértem róla, és részem volt keserves csalódásokban. Még ma is őrzöm néhány jó nevű irodalmi lap rövidre zárt, rideg, egymondatos elutasító leveleit. Jó segítőim ezek a közönyös kritikák: a földön tartanak, amikor hajam száláig átjár az egyediség, a vibráló tehetség érzése, jogosan vagy sem, nem tudom…
Ülök, és nézem a kiadó levelét: szerződést ajánlanak. Te jó ég, mi lesz ebből?
– El ne szálljon az agyad… – suttogom magamnak. – Nem lettél több, sem más… Maradj meg annak, aki vagy…
… Mint egy doromboló macskát, úgy simogatom a teleírt papírt, és ha lehunyom a szemem, újra átölel az a húsz évvel ezelőtti, első, napfényes tavaszi délután.