Így ősrobbanás előtt,
sok világégés után,
csak nézem értetlenül,
ahogy nézel reám.
Őskáoszban fázol,
tested pőrén remeg,
fájó ez a szépség,
mint ha világtalan nevet.
Kuporgok a szemben,
mi látja a világot,
jobb az időn kívül,
a magány a barátod.
Nincs este, se reggel,
egyenes vagy görbe,
csak mégy utadon mindig,
fényben tündökölve.
11 hozzászólás
Kedves András! Látványosan festetted le mi a különbség itt és odaát között. Nagyon jók a rímek, különleges csengése van a versnek. Nekem nagyon tetszett! Szeretettel: Andika
köszönöm, Andika, örülök, hogy tetszett
Többször is elolvastam, tetszik. Az időn kívül lenni, érdekes gondolat.
Szeretettel: Rozália
köszönöm, hogy olvastad, kedves Rozália…és örülök, hogy tetszik:)
Értem, és nagyon szép!
Gratulálok András!
köszönöm, dinipapa, örülök, hogy tetszett:)
Ismét egy szépséget írtál:) Nagyon jó ötlet:) Gratulálok!:)
köszönöm, kedves sleepwell:)
Az igazság odaát van…Te meg itt:) Ezzel mi jól jártunk:)
ezt reméljük, kedves Henkee:)
köszönöm, hogy olvastad
Az állandó ellentmondás, mi jellemez, s teszi belső világképedet elém, mi látja a világot, s lelked remeg belé, hogy millárdnyi ember között hiábavalóságok hiábalósága, egyedül vagy mégis. Nagyon szép vers,- ismét! Gratulálok András!