A tegnapok terhe rám telepedett,
ólomsúlyát dőrén cipelem.
Miért akarja, hogy ne szeressek
élni nélküle?
Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk
rejtett titkait?
Lomhán dobott hátára sorsom.
S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt,
húz maga után
és én görcsösen szorítom
közös életünk ritka perceit.
Üres a testem…
bőröm tartja csak össze
huzatos lélekcsatornáimat.
A rám tapadt emlék leheli be,
mely átjárja árnyéklényem.
Meleget ad,
mint kábult kristálypohárnak
a csillogást adó vízsugarak.
S akkor…vérereimben,
– mint éjjeli tolvaj,
lépdel a pókhálós szerelem.
Megbotlik.
Tehetetlenül feszülök emlékképeden.
Te…, te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek.
Buján kavarog bennem a múlt és a jelen.
Sápadt vagyok, elhervadok.
Az élő szerelem megtagadott.
Fátyol ölelésed puha paplan,
nálam hagytad,
hogy szemfényvesztőn
magányomat eltakarjad
2 hozzászólás
Nagyon szép emlékezés, szép képek, a pokhálót pedig le kell szedni a szerelemről, mert az csak tisztán jó.Tetszett a versed.
Üdv: József
Az idő majd mindezt megoldja, csak tudod az a baj, hogy lassan dolgozik.
Üdvözlettel.