A küldetés

Niki elégedetten szemlélte az imént még üresen ásítozó, fehér papírlapot, amelyen ceruzája nyomán percek alatt egy édes kutyus és egy még édesebb kiscica elevenedett meg.
– Zsuzsa néni, ez hogy tetszik? – A gyógyszeres kocsinál matató ápolónő felé tartotta legújabb alkotását.
A testes asszonyság arcán jóságos mosoly terült szét.
– Gyönyörű, Niki, mint mindegyik rajzod.
A tizenkét éves kislány már közel egy éve feküdt a gyerekkórházban. Egy rendkívül ritka betegségben szenvedett, amelynek gyógyítása terén még gyerekcipőben járt az orvostudomány. Niki felnőtteket meghazudtoló türelemmel viselte a különböző, sokszor fájdalommal járó kezeléseket, és egyetlen pillanatig sem kételkedett a felépülésében. Eleinte csupán kedvtelésből rajzolgatott, csakhogy agyonüsse az időt valamivel, mert a szülei vidéken laktak, és nem tudták mindennap meglátogatni. Később azonban már küldetésének tekintette, hogy ellássa a kórház kis betegeit színeznivalóval. Az olvasni még nem tudó apróságoknak naponta gyártott állatokat és népszerű mesefigurákat ábrázoló rajzokat, melyeket az osztályvezető orvos engedélyével az ápolónők fénymásológéppel sokszorosítottak és összetűztek, hogy minden gyereknek jusson belőle. Niki aztán délutánonként, a csendespihenő alatt, saját maga osztotta szét a színezőket: Egyszerűen odacsempészte őket a mélyen alvó csöppségek éjjeliszekrényére.
– Roli és Verocska annyira megörült az ajándékodnak, hogy még sírni is elfelejtettek az anyukájuk után! – újságolta Nikinek vidáman Andrea, az éjszakás nővér.
A kislány fekete bogárszeme csak úgy ragyogott a boldogságtól.
A kezdeti sikereken felbuzdulva úgy döntött, hogy idősebb sorstársainak is készít valami meglepetést. Így keltek életre papíron élénk fantáziájának szüleményei, a jóságos manók, a szeretetre méltó törpék és persze az elmaradhatatlan állatok, akik izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokon mentek keresztül. Történeteit képekkel is illusztrálta.
– Őrületesen tehetséges ez a gyerek! – jegyezte meg Faludy doktor a főnővérnek, amikor egyik vizit után kimentek a 4-es kórteremből a folyosóra. Kezében ott lapult Niki utolsó műve, amit külön neki, a kezelőorvosának rajzolt: egy hófehér kecskegida legelészett békésen egy virágos réten.
– Igen, nagy jövő vár rá – bólintott Katalin, majd elbizonytalanodva az orvosra nézett. – Mondja, hogy meg fog gyógyulni, doktor úr!
A férfi zavartan köhintett egyet, és gondosan kerülte az asszony tekintetét.
– Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha ezt mondhatnám – dörmögte, azután ellágyulva négyrét hajtotta a papírlapot, és becsúsztatta a köpenye bal felső zsebébe, pontosan a szíve fölé.
Már tudta, hogy bármint alakul is a kis Niki sorsa, ő sohasem fogja elfelejteni, ahogyan azok sem, akiknek töretlen hitével, örökös derűjével és szünni nem akaró segítőkészségével megszépítette az életét…