Dohányzik a vulkán
a föld burkán
áttörve,
emelkedik a lázgörbe.
Löki a kályhameleget,
de nem ereget belőle eleget.
A láva lefojtva fortyog,
a katlan, az egyik égető kortyot
a másik után nyeli,
csupa csípős, gennyedző sebbel van teli.
Kemény magma arc,
az élet harc,
a belső hőtől üveggé merevül a kvarc.
Kavarog a kén vad bűze,
hogy messzire űzze
a hűvös tényeket
ölelő lényeget.
Elolvad a kéreg,
a belső féreg
termelte méreg
kiönt,
a többiről ki dönt?
A kráter,
egy gyilkos haragtól megrészegült fráter,
vérző sziklákat égve
hajigál az égre,
perzsel maga körül, éget,
a szomszédban szelíd bárány béget.
A lángnyelvek bömbölve fecsegnek,
szőrére kívánkozva egy érzékeny ecsetnek.
A kép festői,
a tűzhányók lánglelkű önarckép festői,
saját tüzükben elégnek,
de kicsit sem örülnek e végnek.
Aki egy életet vörösben égve tombol át,
nem nyerheti meg a tombolát.
4 hozzászólás
Ez is tetszik. Kicsit hasonló a stílusunk (Aszály, Első éjszaka jogán…) Örülök, hogy olvashatlak. Üdv.: zsuzsa
Jót mulattam verseiden, örülök, hogy bekopogtam Hozzád. Jó olvasni a hangulatos soraidat.
Most olvastam el a bemutatkozó versedet, annakis is hasonló ahangulata, stílusa. Jól elszórakoztatod az olvasókat.
Gratulálok!
Nagyszerű szabadvers! Csak gratulálni tudok hozzá!
Tetszik ahogyan leírtad a vulkánkitörést. Egyetlen pici hibát felfedeztem, no nem a vers formájában, hanem a tartalomban.
(A belső hőtől nem keletkezik vulkáni üveg, az a gyors lehűlés miatt jön létre) Mármint ha itt: “a belső hőtől üveggé merevül a kvarc” az obszidiánra gondoltál. A versed jó lett!