Az első randi

– A neten, egy internetes társkereső oldalon ismerkedtünk meg, még hónapokkal ezelőtt. Nagyon aranyos és udvarias fiúnak tűnt már az elején. Pár levélváltás után kiderült, hogy egy városban lakunk, ezért egyre gyakrabban írtunk egymásnak. Az elején csak heti két- három alkalommal, aztán naponta, majd naponta többször váltottunk levelet. Aztán váratlanul küldött egy fényképet magáról. Annyira nem nézett ki jól, nem dobogtatta meg a szívem, de mert régóta egyedül vagyok, én is küldtem neki egyet magamról. Mivel én sem vagyok egy világszépe, nagyon megörültem a válaszának, mely egy rövid vers volt, amiben a szépségemről áradozott. Akkor úgy éreztem, határtalanul boldog vagyok. Az előző pasim megcsalt, ezért pozitív előjelnek tartottam, hogy nem úgy néz ki, mint Casanova. A vers alá odaírt egy mobilszámot, de nem mertem felhívni, sem pedig sms-t küldeni. Aztán napok múlva összeszedtem magam, és megírtam az elsőt. Napokig csak üzenet üzenetet követett, míg fel nem ajánlotta, hogy vacsorázunk együtt. Én pedig igent mondtam. A külvárosban, egy romantikus helyet beszéltünk meg. Egy kicsit korábban értem oda, hogy ne rontsam el mindjárt késéssel az első randinkat, de ő csak nem jött. Elég sokáig vártam rá, mire írt egy sms-t, hogy útközben baleset történt, és ugyan ő jól van, de szemtanúként nem engedik el a rendőrök. Tudtam, hogy aznap már nem fogunk tudni találkozni, így fizettem, és elkeseredetten hagytam el az éttermet. Mázlimra pont a vendéglő előtt állt egy taxi. Csak akkor vettem észre, hogy ő az, mikor megfordult, és mosolyogva nyújtott át egy hatalmas csokor rózsát. Én hülye, pedig annyira el voltam foglalva a virággal, hogy észre sem vettem, amikor bezárta az ajtókat. Javasolta, hogy menjünk fel a hegy szélén álló kilátóhoz, mert onnan látni az egész várost. Csak akkor sejtettem, hogy valami baj van, amikor bekanyarodott egy mellékútra, és mielőtt tiltakozhattam volna, bemászott mellém, a hátsó ülésre. – sírtam el magam. Úgy éreztem, képtelen vagyok a történetet folytatni. Bizonytalanul vettem el a felém nyújtott papír zsebkendőt a kihallgató tiszttől.
– És utána mi történt? – kérdezte sóhajtva. – Megerőszakolta?
– Igen. – feleltem sírva, és szégyenemben a föld alá bújtam volna. Azt hiszem, ennél jobb példa senkinek sem kell, hogy nem bízzon meg senkiben.