Még érzem a pírt, mi perzselte arcom,
s ahogy kéjt lehelt rám a vénülő alkony,
úgy rántott a mélybe a kínzó gondolat,
hogy mily kevés…
Azúrkék remények hangosan zokogtak,
könnypárát leheltek – ajtódon kopogtak,
hallani véltem bársonyhangod,
csöpögtette szerelem mézét…
de harmatban fürödtek haldokló szirmok,
szivárványhíd alatt minden, mi kín volt
gyászmisét mormolt,
s átváltozott keserű péppé…
12 hozzászólás
Kedves Írótárskám!
A változások gyönyörű formáját vetítetted elénk, picit szomorú köntösben.
Csak remélni tudom, épp fürödni indultál, és a köntös helyére báli ruha kerül, és indulhat az előadás..))
Sok szeretettel gratulálok a megint csodás és "teli" érzelmekkel versedhez!
d.p.
Köszönöm kedves Írótárskám! Örültem Neked:)
Gyönyörűen megfogalmaztad,
hogy az érzések hogyan változnak,
De az bennük a csoda,
Hogy vissza is tudnak…
Dórikám! Köszönöm!:)
Szia!
Csodálatos a versed! "de harmatban fürödtek haldokló szirmok,
szivárványhíd alatt minden, mi kín volt
gyászmisét mormolt, " gyönyörű sorok, mélyen megérintettek.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm Rozália, kedves vagy 🙂
Kedves Sleepwell! Gyönyörű képeket használsz, eszméletlen! A sorok váltakozó hosszából úgy gondolom, zaklatott állapotban lehettél, mikor írtad. Örültem, hogy ilyen csodálatos verset olvashattam ismét tőled! Szeretettel: Andika
Kedves Andika! Köszönöm szépen:)
Olvasom az előttem írók véleményeit…
Csak azt tudom írni, amit ők,…érzelmektől fűtött, nagyszerű vers!
Köszönöm!
Köszönöm Krampuszka, megtisztelsz a véleményeddel:)
Kafka műve jutott eszembe, örülök, hogy itt nincs féreg!
egyébként nagyszerű!
nagyon szépen köszönöm kedves Lily:)