Úgy remélem, egy nap elaltatnak
kloroformba mártott csábszavaim,
s míg távolodsz, két tenyerem épp csak
végigfuttatom bordáid rácsain.
Csönd lesz. Halálos. Azt is hallhatom,
ahogy ritmusaink egymásra lelnek.
Majd sebészi pontossággal, atom-
biztosan szíved közepébe metszek.
Felnyitlak – meglep, milyen egyszerű -,
odabent se titok, se más rejtelem.
Csak Te vagy ott, meg én – két együgyű -,
és egy apránként elvérző szerelem.
6 hozzászólás
Szia!
Hát, nem is tudom. Talán a megdöbbenés volt az első reakcióm. Kicsit félelmetes, kicsit szomorú, de nagyon szépen megfogalmazott mű.
Gratula, Poppy
Ez döbbenetesen jó! Tömör és kifejező. Nagyon jó vers.
Köszönöm, kedves Poppy.
Kedves Arany, örülök a véleményednek, és köszönöm.
Uhh, Neti… fájdalmas, mégis belenyugvó vers. A szerelmet, az érzéseket analizálni nagyon veszélyes dolog… még ilyen kifejező, erős képekkel is. Nagy élmény a versed, mint mindig, most azonban a tónus mély, bár nem zaklatott a vers, és ez kicsit ijeszt. Remek vers, mit mondhatnék, fegyelmezett, kiváló alkotás.
aLéb
Nagyon köszönöm, kedves aLéb.