A hiány lajstroma

Kellene egy színpad a szónak,
egy gyönge szél szerény hajómnak,
és végre egy képlet
a tespedő észnek,
mellyel büszkén léphet
a holnap.

Kellene egy remény a jónak,
egy gyönge nő a szelíd bóknak,
s mit nem úgy von végre
vágya merésze,
szívem közepébe
falónak.

Kellene már egy kopott kabát,
ha veszti világom mámorát,
ha elver a zápor,
s te reszketve fázol,
csontzörgő magánytól
hű barát.

Kellene egy megszokott sarok,
hol felejtünk bút, bajt, bánatot,
s ha betör a kétely
mint vad vád, s eszével
bajt vív én az énnel
ráhagyod.

Kellene egy rét, hova bújhat
vándor, s hova nem ér el a gúnyhad,
mert nem való e világ
neked, s nekem, hol már
a lét mint vad bikád
Csak fújtat.

Kellene egy elhagyatott tó,
mámorítóálom ringató,
hol hullán hahotán
ülve csók, és magány
éppen olyan: akár
A való.