Tizennégy éves lettem én
szép júniusnak reggelén.
Bulin
sunyin
köszöntött fel a lánysereg,
ürültek mind a serlegek
lazán,
az ám!
Nyolc tanév gyosan elszelelt,
sok ötös inkább füstbe ment,
repült
s leült.
Másoknak jóval több jutott.
Persze amit ma én tudok,
sekély
szegély
életem vékony peremén.
Mondani bátran merem én:
ki más
hibás,
mint én, a gyenge tanuló.
Pedig hajtottam, mint egy ló –
kocsit,
kicsit,
nem is a könyvek szekerét
meg holmi írószerekét,
szegény
legény…!
Úgy érzem, rossz mégsem vagyok,
bennem jó lélek vánszorog,
nemes,
heves.
Fejem nem vaskos lexikon,
nem is színpompás, zárt ikon,
vagány
agy ám!
Ezzel, míg élek, elleszek,
sokféle trükköt ellesek,
bízom,
bizony!
Ha új sulimban kell az ész,
megszólal bennem már a félsz,
meg-meg-
remeg,
ezért csak halkan mondom én,
szívem elönti új remény.
Javul
s tanul,
aki ma élni úgy akar,
mint hirtelen jött zivatar…
Harap
a nap,
fényben fürösztöm arcomat,
megvívom majd a harcomat.
Ki kard!
És rajt!
(Egy diákújság Karinthy-oldalairól, 2007.)
1 hozzászólás
Ez nagyon aranyos, jót nevettem rajta. :))