Temetőben

Szomorú délután, az eső lábát lógatja,
égbenyúló gesztenyefák ágaiba
kapaszkodó szél, kicsavar egy kóbor
felhőből néhány könnycseppet
és arcomra ír egy fájdalmas szonettet.

Hideg márványlapok között
fuldokló holnapok,
reményét vesztett anyák sóhaja,
halkan elmondott imák,
csak szeretteink lelke vigyáz ránk.

Egy őszhajú néni sír halkan,
már menne párja után,
fohászt küld az égre,
isten segítségét kérve,
hogy nyugodna már ő is végre,
a sűrű homály magához ölelje.

Minden olyan színtelen, szürke,
a szeretet hideg márványba vésve.
Egy fiatal nő zokog keservesen,
élt három évet a gyermeke
és tudja, másik már nem lehet,
kerekesszék örökös fogja lett,
végigkíséri életét a szörnyű baleset.

Megkopott fejfák, beomlott sírok felett
csak gaz nő, elborít minden jelet,
s nem látni már a hantokat, végső nyughelyet,
ki eddig ide járt, ő is a temető lakója lett.
Százéves bánatok bújnak meg itt,
és az égbenyúló gesztenyefák őrzik emlékeit.

Csak szótlanul megyek, kísérnek párás tekintetek,
megállok egy sírnál, keresve a miértre a feleletet.
Hiányzol nagyon, hisz neked köszönhetem, hogy vagyok,
már nem vigyázhatok rád, hát vigyázzanak az angyalok
és ha látod fiad, hogy könnyes szemmel kérlel,
simogasd meg arcát, egy arra futó kóbor széllel.