Sólyomként (Kőtenger, Szentbékkálla)

Különös álmom most is fogva tart,
sólyomként szálltam oly magasra fel,
szabadságvágy-tüzem, hogy oltsa el
a szárnyalás. S mit láttam, felkavart.

Dús fák árnyán, s tisztásokon feküdt
megannyi múltban élt s kővé meredt,
formáját ezredéveken vesztő s feledt
létoldat, mit sötétség méhe szült.

Súlyosult szívem mélybe csábított,
látni s megélni azt, mit egykoron
természettörvény mért e sorsokon,
hol Rend igen, de Rész nem számított.

Vörösbarna kő vonta lábaim
magához. Szárnyaim leengedém,
áramló gömb-energia borult körém:
jajok, s a létspirál szabályain

őrlődő pillanatlények; táncán a jel,
a mélybe fúrt tudat könyörtelen:
önbüntető, fölös álérzelem,
palack-lakó gyilkos a TÚL KÖZEL…

Szárnybontva följebb küzdöttem magam,
lebegve meghitt völgy, s házak felett,
árnyalatok, s mi andalít szemet,
buja élet és körforgás a VAN.

Nincs múlt, s jövő, e világ végtelen,
elemekbe lényegülő tudat,
kíváncsi játék, mely újat kutat.
Sírok virága: bővült értelem…