Álruhás angyal
lelkében forradalom,
jelmezbe bújt szótlan hangon,
várja tette kővé fagyjon.
Koporsót cipel hátán,
rábízta a sátán.
Emlékein poros lepedő,
szíve bűnös vágytól epedő.
Nagy kőre lépett, megbotlott,
a sár lábára csapódott,
életébe gyönyört lopott,
bűneitől harang kongott.
Két kezét kulcsolva,
sötét úton kullogva,
feloldozásra vár,
párnájába titkot zár.
Szeme mögött ég a láz,
karmok tépték fény haját,
vérében ott a fertő,
kincseit magába rejtő.
Szíve, lelke bilincsben,
tiszta tolla szinte nincsen.
Harmatos fű léptét mossa,
keresztjét is letapossa.
Álruhás angyal,
kit idegenben ért a hajnal,
mennydörgés a szívverése,
pokol tűznek üldözése.
Csend öli meg vagy a szó,
habtestébe markoló,
égi lábnyomtól roskadó,
megtört fénye porladó.
Mikor tette képe összeáll,
vihar lelke köddé vál,
nyugodt álmot sose hál,
csillag fénnyel tova száll.
1 hozzászólás
Szia!
Nem mondom, rendesen belerúgtál a sorok közé. Se rímképlet, se időmérték, de azért kicsit megnyerte a tetszésemet a mondanivaló. Ha szenvedélyt szeretnél megfogalmazni, nyugodtan nyúlj egészen szokatlan szópárosításokhoz is. Nem elég pusztán a mondatok vagdalkozása. Persze, ez csak az én véleményem.
Üdv.