Liliom és Kála

Amikor fekete tulipánok szegélyezték
utamat kétkedve ott andalogtam
közöttük, ők egyre bátorítottak,
csak a lelki szegények maradnak.
Elbizonytalanodtam.
Szerettem volna elcsábítani a kaszást,
karjába zuhanva érezni a szenvedélyt,
ezer kéjes csókkal érinteni ajkát.
Indultam.
Valami káprázatos fehérség előtűnt
vakított, majd rám mosolygott.
Hová mész bolondos?
Nem látod, hogy itt vagyok?
Megtorpantam.
Hisz a szirma oly gyönyörű!
Mily csodálatos- illatos!
Visszafordultam.
Ekkor elém tárult a színpompa.
Ez már szinte eufória,
kedves szép Kála
kacagott rám.
Te! Megbolondultál?
Hová indultál?
Ez a virágos rét!
Jöjj éjjeli violám!
Te, ki olyan furán élsz,
nappal kis jelentéktelen,
szirmod is éktelen,
de ha leszáll az éj,
leheletedtől a bódulat
mindenkit utolér.
Mondd!
Miért is mennél?
Itt vagyunk mi boldogok!