A Holdat igazán csak én ismerem,
hogy hány titok bújt e szó mögé. A szín
csak bilincs és a forma is mély verem –
elrévedek a nincs mőbiuszain.
A sarkok ott, a tér tenyérnyi katlan,
elég nekem bent pár világ. Ujjaim
kutatnak, hol a végeláthatatlan –
csupán egy karnyújtás a messzeségem.
Fény törik belém minden pillanatban,
elvakít a mély: ez az örök ében,
ám lesütött szemmel is átjár a Nap.
Megláttam Istent a zajban, zenében –
Ó! Uram – Te is csak ócska kotta vagy;
tornyommá nőttek a néma hangjegyek,
hogy a felhőkig érjek a föld alatt.
8 hozzászólás
…
húha!
…
Nem nagyon jutok szóhoz.
…
…
Csak ülök itt döbbenten a monitor előtt.
Átütő ez a vers. Valami más. Valami egyedi.
Megragadó, felesleges is boncolgatni.
Talán a címe kicsit leegyszerűsíti az egészet, de talán ez is jó neki. Nem tudom, mit szólnál egy kérdőjeles "Világtalan?" címhez.
De ez csak ötlet, annyira fantasztikus ez a vers, hogy inkább békén hagyom. 🙂
Gratula!
Poppy
Költészet megint… ahogy hozzád méltó, Gábor! 🙂 A lejtése is kellemes.
"Megteremtettem Istent a zenében – " nekem ez a legszebb gondolat benne, de a két utolsó sor is nagyon magával ragadott.
Üdv: barackvirág
köszönöm kedves Poppy.
Bennem is felmerült címként a "világtalan", de az egy vakra nézve sértő – el akartam kerülni a félreértéseket.
sn
kedves barackvirág!
A lejtését azért érzed kellemesnek, mert egy középkori versformát alkalmaztam benne…
köszönöm megtisztelő véleményedet.
Ez ihlető volt:)
Egészen egyedi érzéseket közvetít ez a vers, az igazi vakság mellett felötlik az olvasóban egy olyan érzés, hogy "valaki néz de nem lát engem". Remek vers.
Üdv!
Hanga
Csak egyetérteni tudok az előttem szólókkal. Gyönyörű, egyedi és igaz. Üdv Era
Nagyszerű vers!!