Elválok

Hetek óta először hunyorogtam reggel, amikor a rolót felhúzva az ablakon ezernyi csöppenő nyalábban hullott szemembe az őszi nap suta fénye. Az eső nem akarta ma nedves párával áztatni amúgy is süppedő lelkemet, hagyta hát, hadd érezzem úgy, ez a nap egy szép nap. A kávémat csendesen kortyolgatva gondolkodtam el azon, mi lesz ezután velem. Ma végérvényesen elszakadok életem egy olyan darabjától, ami egykor a Mindent jelentette nekem. Elválok otthontól, elválok családtól, elválok valakitől, akit sokáig szerettem, s elválok önmagam naiv hittel élő, szendergő lényétől.
Az utcán összefont karral indultam el, figyelve az ég apró rezdüléseit, melyek mind mosolyra próbáltak fakasztani, de nem ment. Valami megpattanni készült ott belül, s amikor a Bíróság kopott lépcsőjére léptem, egyetlen halvány, remegve-született könnycsepp kelt életre feldúlt szembogaram fáradt virágában.
Nem tartott soká. A jégverem-terem kopott padjának két szélén figyeltük, ahogy a bíró, önmagáról is harmadik személyben beszélve szedi ritmikus rendbe eddigi életünket. Vagyont és gyereket egyaránt úgy kezelve, mintha minden megosztható lenne. Arcom merev mosolyba feszült, ahogy a lassú szavak hallgatása közben egyetértően bólogattam, de belül, ott mélyen, elpattant az az utolsó szál, ami tökéletes rendet erőltetett rám az elmúlt időben, s halk csobogással eredtek meg belső könnyeim, még süppedősebbé téve lelkem érzékeny fészkét. Aztán vége lett.
Úgy vágódtam ki a Nap ölelő sugarai közé, mint ki valahonnan mélyről menekül, s megszólalt fejemben a dal, melynek ütemei új lüktetést áramoltattak szívem parány részeibe.
Hát ez lesz ezután. Apró dallamokból építem magam újjá, lágy ritmusokba takarózva, s a megváltozott lényemet kényszerítve arra, hogy ne próbálja mindenáron megváltatni a Világot. Csak egy csöpp boldogságot kell szereznem lelkem parány tarsolyába.