Egész nap a gyárban dolgoztam,
Rakosgattam a dobozokat.
A szalagra.
Egyiket a másik után.
Éjjel áruházban dolgozom,
Az árut írom a polcokról.
Egy füzetbe.
Oldalak telnek reggelig.
Már hetek óta nem láthattam,
Mit is csinál a lányom nappal.
Dolgoznom kell.
Hajnalban már indulok is.
Van így értelme az egésznek?
Ha felmondanék, lenne pénzem?
Nem hiszem.
Sajnos nincs más választásom.
Ismét a szalag mellett állok,
Fáradt vagyok, már alig látok.
Összeesem.
De én ezt nem így akartam!
Kórházban vagyok, rajtam gépek,
Mellettem családom, tudom, félnek.
Szeretnek ők.
Csak nincs már pénz a számlákra.
2 hozzászólás
A (kapitalista) idő vasfogai lassan, de biztosan (fel)őrölnek…
55 évesen én sem tudom, lesz-e valaha is nyugodt nyugdíjas időszakom, vagy halálig gürizünk…
A vallással kapcsolatos egyik régi vád volt, hogy túlvilági boldogsággal ámítja a hiszékenyeket. Mért: van más?
—
Köszönjük a verset! (üdv.: Á.E.)
Kedves Emil!
Az hiszem, elegendő annyit hozzáfűznöm, hogy a szüleimről szól a vers….. 🙁
Myrthil