A gondnok

Január egyik utolsó reggelén kilépett az ajtón a sportcsarnok karbantartója és körülnézett. Épp kelt fel a nap. A felhők mögött ugyan, de határozottan kelt, ez látszott az égen.
A férfi a szelet konstatálva beljebb húzta nyakát kabátjába, és lelépett a piros-sárga kövekkel kirakott utcácskára, ami a csarnok északi oldalán volt. Autó csak egy pár, és gyalogos is épp annyi volt, amennyi egy átlagos hétköznap leszáll a buszról, és az iskola irányába indul.
A gondnok mégegyszer körülnézett, hogy lássa, mi is a mai teendő. Szemetesnek vélte a környéket, s a városszépítés elkötelezett híve lévén lesétált a lépcsőn, és elindult egy nejlonzacskó után, amit a szél vitt ide-oda. Rálépett az avar mellett, és módszeresen berugdalta a levelek közé.
Máris mennyivel jobb! Ezután néhány csikket pillantott meg, ezeket a kavicságy közé tuszkolta cipője orrával, s ezután is láthatóan megkönnyebbült.
De jaj, mi az ott?! Egy bicikli roncs a tárolóban, szinte sírva indult el felé. Mindig elkeserítette a közterek csúfításának és használati tárgyak értelmetlen rongálásának látványa.
Szitkozódva, fél kézzel húzta maga után a vasat, majd az épület sarkát másik kezével óvatosan megemelte. A biciklit alálökte, a sárga falat visszaeresztette.
Így van ez rendjén – gondolta, majd visszament a melegbe, nem is sejtvén, mennyi munka várna még rá a nyugati oldalon.