Kúszom az ablakhoz, mert összeestem.
Most görbe körmeimmel rajzolom a koszt,
Mert valahogy némán felborult a testem.
Kisdedként is négykézláb kacagtam,
Anyákat hallgattam, apákat keltettem,
Mert négy végtagomra életet kaptam.
Kamasz bőrömet barnára ette a nap,
Dacos hangomat sínylette a száj,
Mert átok volt minden egyes nap.
Karomból kinőtt a lány és a fiú,
Kik kérges tenyeremből marták a kenyeret,
Mert ők voltak gödrünkből a kiút.
Kúszom az ablakhoz, igen, csak összeestem.
Nem halok bele, míg a gép mozog,
Mert értetek már régóta cselekedtem.
8 hozzászólás
Erre nem tudok mit írni, csak szerettem volna, hogy tudd, elolvastam. 🙂
Esőnaplány hozzászólását támogatom, ezerrel 🙂
Gyönyörű az íve a versnek, szép képből szomorúba,szomorúból szépbe váltasz, s ezzel a változatossággal megtartod az ember figyelmét. Gyönyörű alkotás!
Köszönöm a hozzászólást!
Üdv: Petrucci
Szép vers. Tényleg olyan, mintha egy öregember írta volna. Ez legmelegebb dícséretem volt :))
Üdv.: Phoenix
Kedves Phoenix!
Megpróbáltam szimulálni egy idős ember lehetséges számvetését! Igazolásodat, miszerint sikerült, most megköszönöm!
Üdvözlettel:
P.
Én meg átélem, érzem mivel közéjük tartozom. Nagyszerű alkotás. Szeretettel Éva
Köszönöm, kedves Éva! 🙂