Isten a szeretet

Rikító betűivel az egész lakótelepet ellepte a bibliai előadást hirdető plakát. A szentháromságot szimbolizáló absztrakt kép alatt piros szín adta hírül a nemzetközi tekintélyt szerzett teológiaprofesszor városba érkezését. A gyülekezet már hetek óta készült a becses vendég fogadására, meglett családapák mázolták serényen a kissé megkopott kultúrterem falait, csivitelő asszonyok sütöttek-főztek legjobb tudásukat beleadva. Komoly munkához jókedv illik, a nők csapata vidám tréfálkozással tette élvezetessé a lábas kavargatásának monoton perceit. Végre elérkezett a nagy nap. A terem patyolat tisztán virított a márciusi ébredező napfényben, a máskor kissé elhanyagolt folyosó most makulátlanul várta az érkezőket.

Az enyhén őszülő, középkorú asszony félve lépett a hangzavarba. Az előteret élénk beszélgetés töltötte be, fiatalabbak és idősebbek verődtek kisebb-nagyobb csoportokba, széles mosollyal köszöntötték ismerőseiket. Kézfogásukban volt valami markáns, a beavatottak büszkesége. Margit félénksége e látványtól csak fokozódott. Tulajdonképpen el sem akart jönni, de a mindenhol jelenlévő plakátok felkeltették az érdeklődését, és az utolsó pillanatban rászánta magát. Ruhatárat vagy legalább egy fogast keresett, míg az egyik sarokban meg is pillantott egy cseresznyefából faragott, elefántlábakon álló akasztót. Nem vette észre, hogy a mesterien megmunkált darab üresen áll. Nehezen hámozta le magáról az évszakhoz képest talán egy kicsit meleg szövetkabátot, és már éppen a kampóra helyezte volna, amikor egy erélyes hang megállította:
– Nem akaszthat oda semmit, ez a fogas a professzor úré lesz.
Az asszony megijedt a dörgedelmes szavaktól. Rettegett attól, hogy valami helytelent cselekszik, és íme, félelme valóra vált. Alig hallhatóan kérdezte:
– Akkor hová tegyem a kabátomat?
– Ahová akarja- hangzott a türelmetlen válasz.
Margit a legszívesebben sarkon fordult volna, de erőszakot vett magán, és maradt. A mellékhelyiségben kicsit rendbe hozta széltől zilált kontyát, ami embert próbáló mutatványnak bizonyult karján a kabáttal, az ajtón kilépve azonban újabb meglepetés várta, a tömeg már a terembe vonult. Riadtan lépte át a küszöböt, szerencsére az előadás még nem kezdődött el, a professzor ugyan a pulpitus előtt várakozott már, de a gyülekezet vezetőjével beszélgetett. Újabb tortúra következett, helyet találni. Az ablak melletti sorban látott néhány üres széket, az egyikre le is ült. Mögötte idősebb férfi szólalt meg:
– Kérem, ne üljön ide, ezek a helyek foglaltak!
Nehézkes mozgása ellenére úgy pattant fel, mintha puskagolyóból lőtték volna ki. Újabb hellyel próbálkozott, ám egy fiatal lány megelőzte.
– Bocsi- mosolygott Margitra fensőbbségesen-, de itt én szoktam ülni.
Nagy sokára sikerült elhelyezkednie a leghátsó sorban, egy magas fiú mögött. Éppen leült, amikor észrevette, hogy a nyitott ablakon keresztül a vállára süvít a szél. Behajtotta, és jólesőn nyugtázta, milyen kellemes a radiátorokból áradó meleg. Ekkor a magas fiú megfordult, és újból kitárta az ablakot.
– Nem lehet becsukni az ablakot- mondta. – Nagyon rossz itt a levegő, és megfulladunk, ha nincs nyitva.
– De én fázom- felelte Margit.
– Tekintettel kell lenni a többiekre is- replikázott a fiú.
A professzor megköszörülte a torkát, és elkezdődött az előadás. Margit lemondóan vette tudomásul, hogy a hórihorgas fiatalembertől semmit sem lát, a vállát pedig szinte már szaggatja a huzat.

– Ma Jézus Krisztusról és a szeretetről fogok beszélni- szólalt meg a tudós professzor lágy bariton hangján.
– Arról a Jézus Krisztusról, aki isteni mivolta ellenére gyarló emberi alakot öltött magára, és vállalta a kínok kínját miattunk, bűnös emberek miatt, hogy megmentse az emberiséget a kárhozattól. Igen, értünk vállalta az emberi lét minden keservét, hogy elszenvedje helyettünk a büntetést. Tette pedig mindezt szeretetből, mert bármit is cselekszünk, ha őszintén megbánjuk, Isten megbocsát. Ahogy az Írás is mondja: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
A lelkész karizmatikus egyénisége az egész hallgatóságot magával ragadta, szinte itták minden egyes szavát. Margit elfelejtkezett a kényelmetlen székről, a metsző hidegről, teljes lényével az elhangzottakra koncentrált. Az idő gyorsan elrepült, az előadás a végéhez közeledett.
– Ne feledjük tehát, Jézus legfontosabb parancsa, hogy szeressük egymást. A tanítványait arról lehet megismerni, hogy szeretik egymást. Nos, köszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek, és meghallgattak. A lelki táplálék után adjuk meg a test számára is, ami jár neki, a helyi gyülekezet tagjai szeretettel várják önöket az előtérben egy kis szeretetlakomára.

A levegőt pörkölt és nokedli illata töltötte be. Margit ekkor vette észre, hogy mennyire éhes. Még jó, hogy gyomrának korgását elnyomta a beszélgetés zsivaja. Az egyhelyben üléstől elzsibbadt lábát nehezen tudta újra mozgásba hozni. Óvatosan felállt, tett egy lépést, ám ekkor elsodorta az első sorokból a svédasztal felé rohanó áradat. Az ajtónál egy éles könyök késztette hátrálásra. Illedelmesen beállt a sorba, de miután már harmadszor léptek a lábára, elhatározta, ő is tolakodni fog. Terve azonban nem sikerült, erős karok tolták egyre távolabb a finom falatoktól, míg egy orrát ért csapás arra az elhatározásra jutatta, hogy feladja. Hiába a sok ínycsiklandozó kaszinótojás, töltött sonka, sütemény, másoké a zsákmány. Szeretet helyett a darwini szelekció győzött, az erősebbé, a rátermettebbé a vacsora.

Az utcán arcába csapott az alkonyati szél. Borzongva húzta össze magán a kabátját, a hűtőszekrényében árválkodó parizerre gondolt. Az egyik kapualjban szórólapokat kergetett az orkán, néhányon jól látszott a felirat: Isten a szeretet.