csak ülök ablakom előtt
s hallgatom, fejem felett
mint zúgnak el a repülők
minden alszik már
csak néha imbolyog
kóbor reflektorok
fénye az út haván
egy pillanatra
a fekete-fehér magány
pillanatkép
By Ormicsak ülök ablakom előtt
s hallgatom, fejem felett
mint zúgnak el a repülők
minden alszik már
csak néha imbolyog
kóbor reflektorok
fénye az út haván
egy pillanatra
a fekete-fehér magány
6 hozzászólás
Tetszetős! Mivel szeretem a magányt, át tudom érezni. A telet is szeretem, mivel téli születésű vagyok. Gratulálok hozzá. Tanultad a versírást, vagy csak ösztönösen írsz?
Nagyon ötletes megoldás! künlegesek a képeid- egyéni a közlési formád. új ízeket érzek verseidben. gratulálok
köszönöm, hiába, a tél is megihleti az embert…pedig nem szeretem a hidegét…tán épp ezért ihlet meg…
Nekem a középső versszak tetszett a legjobban. Az a legmagányosabb. Szerintem ez leginkább az “imbolyog” szóból fakad.
Ami még jó, hogy kicsit külsőleg írod le, nem jajjdemagányosvagyok, hanem felvillan. Egy szó se hogy pontosan hol, kiben, miért…ez jó. Nem hosszasan önsajnáltató, hanem egy pillanatra betekintést adó, sokkal hatásosabb.
üdv
köszönöm a véleményed, kedves sanna… úgy érzem, az ember néha akkor is magányos lehet egy pillanatra, amikor a családjával boldogságban él, ha másért nem, hát azért, mert egy csendes-borús estén hirtelen megérzi mások magányát…
nagyon jó versike, a "fekete-fehér magány"-nagyon bús-szép élmény számomra, köszönöm, felidézett versed bennem egy emléket…