A reinkarnációról

Kedves olvasó! Az első kérdés nyilván az volna felém, hogy hiszek-e a reinkarnációban? Egy szakállas viccel válaszolnék, miszerint én már az előző életemben sem hittem benne. Ez a válasz mutatja meg a legjobban a hozzáállásomat a témához. Nem végeztem tanfolyamokat, nem jártam a témát kutató előadásokra sem, és nem vagyok tagja egyetlen olyan szektának sem, amelyik vallja ezt a nézetet. Egyszerűen csak foglalkoztat a téma, mivel sokat hallok róla. Nagyjából ismerem mindkét tábor véleményét, és én magam egyik oldal nézeteit sem tudom teljesen elfogadni. Miért? Mert vannak jelenségek, amelyeket a tudomány nem tud megmagyarázni, ezért tagadja létezésüket. A jelenség ettől még létezhet. A fanatikus hívők azonban kellően túlbizonyítják, ezért hihetetlenné válik. Hogy rendet tegyek magamban, elgondolkodtam, mert néha azért szoktam azt is, mit tudok a témában én? Mivel találkoztam eddig, ebben az életemben, ami ehhez köthető? Van-e magyarázat, vagy csak tévúton járok én is?

Azt ma már a tudomány is elismeri, hogy az ember nem csak fizikai testtel rendelkezik, hanem van benne egy kis plusz. Ez a plusz emelt minket az állatok fölé. Persze vannak kivételek, mint mindenben, de erre most nem térnék ki. A tudomány részéről az számít valós dolognak, ami látható, érzékelhető, mérhető, kézzel fogható. Csakhogy nem rendelkezünk még minden eszközzel ahhoz, hogy mindent mérhessünk, érzékelhessünk. Van remény, hiszen az évszázadok során rengeteg dolgot talált fel az ember. Aki kételkedik abban, hogy egyszer mindenre lesz megfelelő „műszerünk”, az a fejlődést tagadja. A múltban megégettek volna, ha azt állítottam volna, beleláthatunk az ember belső szerveinek működésébe anélkül, hogy felnyitnánk azt. Azóta ismerjük a röntgengépet, az MRI berendezést, a CT vizsgálatokat. Ma azt mondják, az emberi szellemet, tehát a szellemeket sem mérhetjük, láthatjuk, tehát nincsenek is. Nos, majd a jövő válaszol rá.

Foglalkozzunk akkor először is az anyaggal, a testtel, a sejtjeinkkel. Ismerős kifejezés-e a sejtemlékezés? Mire gondolok? Szerintem, senki nem növeszt karmokat, tehát akár otthon, akár manikűrözéssel, de rendbe szedi a körmeit. Honnan tudja a köröm, hogy neki milyennek kell lennie? Mitől nő meg ismét hasonlóra? Miért nem nő helyette valami más az ujjaink végére? Vagy gondoljunk a frizuránkra. Ha valaki teljesen mást szeretne, mint az eredeti hajkoronája, igen kemény beavatkozások szükségesek ahhoz, hogy változzon. És most nem csak a haj színére gondolok. Ha a beavatkozások nem folyamatosak, nincsenek szinten tartva, akkor a sejtek visszaállítják az eredeti állapotot. Én úgy gondolom, ezt minden sejtünk képes megtenni, nem csak a hajunk, vagy a körmünk. Talán a jövő gyógyászata erre fog épülni. Ahol most tart, úgy tűnik, zsákutca. Gondoljunk csak például a szervátültetésekre. Nagyon körültekintően, a legnagyobb tudást beleadva választják ki a donort, s végzik el ezeket a kényes műtéteket. Az esetek nagy százalékában azonban a beavatkozás sikertelen. Az én véleményem, hogy egyetlen oka ennek az, hogy a sejtemlékezés szab gátat az új szervnek a beilleszkedéshez, illetve ugyanez akadályozza meg a szervezetet abban, hogy elfogadja az idegen jövevényt. A tudomány ezt tagadja, de magyarázatuk nincs a magas számú kudarcra. A kisebb százaléknál, ahol sikeres a műtét, minden esetben az derül ki, hogy nagyon közeli hozzátartozó volt a donor. Nos, nem lehet, hogy éppen ez bizonyítja a sejtemlékezést?
A kriminalisztika pontosan ezt a tulajdonságát használja ki a sejtemlékezésnek. Azoknál a bűntényeknél, ahol nincs vérnyom, sem ujjlenyomat, nagyon hatékony, sőt, kiváló tanú egy hajszál, egy leszakadt körömdarab. Abban benne van a tulajdonosa teljes DNS kódja, s abból sincs két egyforma. Nagyon mély, alapos vizsgálat során még az egypetéjű ikrek között is fellelhetőek a különbségek.
Gyerekkorom egyik emléke, és kedvelt szórakozása volt például a gyíkfogás. Némelyik azonban a farkát hátra hagyva mégis megszökött előlem. És a kis állatka kis idő alatt visszanövesztette azt. Micsoda varázslat! Ez is egyfajta sejtemlékezés.
Mostanában egyre többet hallunk arról a bizonyos őssejtterápiáról. Ebben a témában nagyon kevés ismerettel rendelkezem, de abban hiszek, hogy ennek a fejlődő tudományágnak az alapja szintén a sejtemlékezés lehet.

Nemcsak a sejtek emlékeznek, hanem minden anyag, elem is, ami csak körülvesz minket ebben a világban. Nem azt mondom, hogy az anyagnak van tudata, de szerintem eléggé nyilvánvaló, van valami, ami emlékezteti arra, hogy micsoda. A víz például sosem viselkedik úgy, mint a vasdarab. Kémikusok most bizonyára felhördülnek, mert ők jobban tudják erre a magyarázatot, de azért nekik is azt mondom, ha mélyebbre ásnak a saját szakterületük kutatásaiban, találkozni fognak egy ponttal, egy határvonallal, amin túl már nincs magyarázatuk egyes elemek bizonyos viselkedésére, de valami más mégis van, történik.
Dr. Masaru Emoto professzor végzett olyan kísérletet, amikor különböző virágok kivonatait vízzel elkeverte. A vizet lefagyasztotta, és érdekes módon, a víz kristályalakja nagyjából azokat a virágokat formázta, amelyek kivonataival keveredtek. Nem láttam a kísérletet, mégis elhiszem, hogy így történt. Tudós végezte a kísérletet, nem alkimista.

Mi köze mindezen dolgoknak a reinkarnációhoz? Említettem, hogy az ember testből és lélekből áll. A testi reinkarnációt mindenki elfogadja. Mármint azt, hogy tulajdonságokat, betegségre való hajlamokat, testi adottságokat örökölhetünk szüleinktől, nagyszüleinktől. Mi volna ez, ha nem testi reinkarnáció? Sejtjeink emlékeznek őseinkre. A keveredések jelentik a másfajta képességeket. Az eltérő külsőt, és a különbségeket a saját rokonainktól, és a többi embertől. Ezért olyan változatos az ember. Vannak azonban nagyon régi, nagyon ősi emlékek, amelyek szinte teljesen azonosak. Létezik a sejtek szintjén valami, ami minden emberben ugyanaz. Ettől vagyunk rokonai egymásnak. Távoli ugyan, de mégiscsak egy helyre tartozunk. Egy tőről fakadunk. Ezt nem is cáfolja a tudomány, sőt többszörösen is alátámasztja. A testi reinkarnáció tehát létező, kézzelfogható, tudományosan alátámasztott tény.

A lélek reinkarnációja sokkal kényesebb téma. Megjegyzem, magáról a szóról valószínűleg mindenkinek inkább az ugrik be elsőre, hogy vallás, esetleg a misztikum. Én nem szándékozom ebből a két szemszögből nézni a dolgok mögé. Egyrészt, mert nem vagyok járatos ezen vallások tanaiban, másrészt, mert ezt már sokan megtették. Inkább megint csak elgondolkodom a saját élményeimen, tapasztalataimon, s ezeket írom le. Jut eszembe, kitől tanultunk meg gondolkodni? És azt honnan tudjuk, hogyan kell? Nos, az agy is sejtekből áll, valószínűleg itt is szerepet játszik a sejtemlékezés, de a gondolatokat mi töltjük meg tartalommal.
Ki az a mi? És hol helyezkedik el itt bennünk? Hol volt előtte, mielőtt megszülettünk, és hová lesz, miután meghalunk? Erre még nincsenek műszereink. Sem megbízható válaszok, de segítségünkre lehetnek a gondolataink. Leginkább azok mutatják meg milyenek vagyunk, s annak alapján ismerhetjük meg legjobban önmagunkat. Az ember képes az összes többi embert félrevezetni, mert a gondolatokat nem láthatjuk, de saját magunkat lehetetlen becsapni.
Ha elfogadjuk a reinkarnációt, mint létező jelenséget, a matematika, mint tudomány, máris megcáfolhatja. Tegyük fel, hogy a középkorban egymilliárd ember élt. Vehetnénk korábbi időszakot is, de a példa szempontjából mindegy, mikortól számolunk. Ma jelenleg durván hatmilliárdan élünk a Földön. Ha mindenki folyamatosan reinkarnálódik, akkor a többi embernek honnan van a lelke? A reinkarnáció elméletében létezik azonban egy elem, egy tanítás arról, hogy az ember előző életeiben nem ember volt. Nem állítom, hogy ez így van, de mindenesetre ez magyarázat volna arra, hogyan létezhet több ember, több lélek, mint ahogyan a középkorban még nem volt annyi, mint most. Sőt! Magyarázat volna ez akár több növényi és állati faj eltűnésére, kipusztulására. Sokan tartják, hogy a pusztulás egyben újjászületés is. Lehet, hogy közelebb járnak az igazsághoz, mint gondolnánk?

Testünk két apró sejtből indul, s fejlődik felnőtt emberré. Rengeteg változáson megy át, míg ismét megszűnik a léte. A lélek miért ne fejlődhetne ugyanerre a mintára? Miért ne lehetne a lélek gyermekkora akár egy fűszál életével azonos? Végig fejlődik az összes élőlény formájában, melynek csúcsa, végállomása az ember. Nehéz ezt elfogadni, és nekem nem célom, hogy erről bárkit meggyőzzek. Én magam is csak elgondolkodtam kicsit ezeken a dolgokon. Abban sem vagyok biztos, hogy létezik végállomás. Ami kézzelfogható, hogy itt vagyunk. Múltunk van, és jövőnk. Mivel sok dologban nem hasonlítunk egymásra, ezért a magyarázatok nem egyeznek. Ki ebben hisz, ki abban. Egyben azonban egyetért mindenki, hogy gyökereink azonosak.
Kérjük meg sejtjeinket, hogy segítsenek emlékezni a közös múltra, emlékeztessenek arra, az összetartás milyen fontos a fejlődésben, s talán együtt megtudjuk, megtaláljuk a helyes válaszokat, és felfedezhetjük, mi az ember legfőbb célja? Hová tartunk, és leginkább, miért? Én magam nagyon kíváncsi vagyok rá. És a kedves olvasó?