Tiszteletlen magánvélemény a halál idejéről

Velem ne ordítson egy isten se!
Életem nem magam választottam,
halálom nem magam kerestem.
Tudom, ott voltak, kísértek utamon
végig.
És? Ez tán ok rá?
Velem ne ordítson egy se!

Ki alkotott, ki tett ilyenné?
Ki oltotta belém e cigány lelket,
az örök kóborlás vágyát
kitől, honnan hoztam magammal?
Kértem, könyörögtem:
Engedj megnyugodni Uram!
Úgy görgettek, mint ördögszekeret.

Vágytam a csendes nyugalmat.
Csak egy társat kértem, s egy zugot,
hol nem csorba pengék élén ül életem.
Ha magamért fohászkodtam, nagy ritkán,
mást nem hallhatott tőlem senki:
Házat adj, Uram!
És egy szeretőt…

Ha nem másokért, de magamért
próbáltam tenni, csomókba
köttetett utam.
Érdes, száraz kenderkötélként tekeredett
körém, minden igyekezetem.
Kikúszva a rámszűkülő falak közül,
állomásokon találtam magam.

Nyeltem a sivár peronok sötét homályát,
jeges szelet kaptam tányéromra,
magányt kortyoltam ha társra szomjaztam.
Hát az utolsó peront, a vonatot,
az indulás idejét, jogomban áll
megválasztani.
Látni akarom, van-e szabad akarat?

Velem ne ordítson egy isten se!
Életem nem magam választottam,
halálom nem magam kerestem.
Tudom, ott voltak, kísértek utamon
végig.
És? Ez tán ok rá?
Engem ne sürgessen egy se!

Molnár Péter