A szánalom hegyének csúcsán ücsörögtem én.
Sorra vettem elő rongyos lapú könyveim.
Volt egy behajtott fejezete mindnek a felén.
Újra sebeket feltépve potyogtak könnyeim.
A leperdülő meleg könnyek jól estek.
Tudtam, hogy életem fejezeteinek,
Lezáró csepp-pecsétjei lesznek ezek.
Suttogják:feloldozunk: mossuk kezeink.
Persze bennem minden megváltozott.
Erősen magamat szántam, kiabáltam:
Vezekeltem miattad Te átkozott!!!!
S lám – lám most téged szánlak.
Te vagy alattam a kupac.
Mi heggyé tornyosult!
Minden tiszteletem feléd,
A mélybe homályosult.
Hitetlenkedve kérdezgetem magamtól.
Hogy jutottunk el idáig? Majd lassan…
Egyenként, felgyújtom attól a naptól –
az összes bejegyzést máig.
2 hozzászólás
Szia, szerintem ez nagyon jó! Rímekhez nem értek, elemzést nem írok, de elég őszintének tűnik… 😉
Üdvözlettel, Kini
Kedves Beliliafesz!
Ez egy komoly vers. Nem egyszer olvasós.Csapongó gondolatnak tűnt elsőre, de nagyon is érthető a tartalma. Ehhez nem tudok mit szólni. Érdekes lett.
Ági