Szapora folyam száguldott agyam felé,
Hallottam, ahogy dübörög.
Tartott a fal, erősebb és keményebb volt, mint én.
Szétszórtam figyeltem őt, ahogy rajtam röhög.
Azt hitte, ő tudja, ő érti.
Kikacagta az újítót, aki bátor volt tenni,
S nekem kedvem támadt
Magyarázatként talpam arcába ékelni.
Nem dőltem le, vigyorogtam vissza rá.
Én láttam kiforgatva, felborítva,
Suttogtam halkan: „Ilyen vagy, Mai Világ!”
Kezemen álltam, lábam a falnak szorítva.
1 hozzászólás
Nagyon tetszik ez a vers a formája és a hangulata miatt is, egyéniséget áraszt, soha nem olvastam még ehhez hasonlót.
És igazán igényesen írtad le.
Hibátlan, jól kidolgozott a versed.
Üdv.:Tamás