Még találkozunk Töki!

Telefon. Nem hiszem. Hogy történhet ez vele, velem, velünk? Szaladok. Talán mégsem, talán van mit tenni. Ott fekszik. Nem él. Mellézuhanok. Egy pillanatra meghalok magam is.

Nincs nagyobb fájdalom annál, mint végleg elveszíteni valakit, akit szeretünk. Ha a sors vagy Isten, vagy akié a hatalom kegyetlenségében mégis egy kicsit kegyes, hagy nekünk időt a búcsúzásra. Ki nem mondott szavak kimondására, a meg nem tett ölelések, a meg nem adott puszik pótlására.

Utólag okos az ember. Amikor már remény sincs a búcsúra. Akkor jut eszébe, hogy a meg nem tett dolgokat miért nem tette meg? Amit ki akart mondani, miért nem mondta ki? Miért nem szeretett jobban, odaadóbban, máshogyan?

Egy barát elvesztése után az űr betölthetetlen. Az égető hiányérzet talán csitul egyszer, de elmúlni sohasem fog. Még ha lesz másik, akkor sem. Az igaziból csak egy van, egyetlenegy. Ha megtaláltuk óvnunk kell, mert soha sem lehet tudni, mikor jön egy autó.
Egy autó, ami tönkrezúz nem pusztán egy apró testet, de egy életet, egy család életét. Hirtelen semmi sem számít, semminek nincs már értelme, célja. Az apró testet eltemetve az emberben csak egyetlen kérdés motoszkál: miért nem figyeltem eléggé?

Egyre csak jönnek a miértek és a ha-k. De sajnos egyik sem tudja visszahozni a meleg barna szempárt, a drága hangot, az oly nagyon szeretett társat. A feltétlen szeretet, amit csak egy hűséges kutya adhat és kaphat. A pillanatokat, amikor fejét az ölünkbe hajtva pihent, teljesen átadva magát a cirógató ujjaknak. Az apró neszeket, amiből – még ha ő azt is hitte, hogy nem – mindig tudhattuk éppen mit csinál. A megnyugtató érzést, hogy tudtuk: ő ott van, velünk.

Csend van. Süketítő csend. Mindig is tudtuk, hogy szerencsések vagyunk azért, hogy Ő minket választott, hogy a családja lehettünk. De azt soha nem gondoltuk volna, hogy a mi barna, bolondos kiskutyánk nélkül az élet ennyire szürke lesz.