A szoba

Nagyon lassan, nehezen tért magához. Nem nyitotta ki a szemeit azonnal, hanem hagyta, hogy a tudata szépen felébredjen. Első világos gondolata egy kérdés volt rögtön. „Mi történt?” Emlékezett, hogy az eget figyelte kinn az udvaron, miközben a ház nyitott ablakán keresztül bömbölt a készülék. „Itt vannak! Eljöttek!” Harsogta a tudósító izgatottan. Látta, ahogyan a Nap fénye megcsillant az ezernyi jármű fémtestén. Azonban hiába próbálta, nem tudta felidézni, milyen színe volt a csillogásnak. Talán, mert ilyen színt még sohasem látott a szemeivel.
Erről eszébe jutott, hogy most már esetleg megpróbálhatja kinyitni őket. A szoba mennyezetét látta meg először. Óvatosan felemelte a fejét és csodálkozva látta, hogy az övén kívül, még másik négy ágy van a közelében. Mindegyiken feküdt valaki, és mintha egyszerre térnének magukhoz. Mindannyian mozgolódni kezdtek. Szemben vele egy idősebb nő ébredezett éppen. Balra egy fiatal fiú. A jobb oldalon egy középkorú férfi emelte fel a fejét. Távolabb, a sarokban pedig egy lány ült fel az ágyban. Ahogy jobban körülnézett, egy viszonylag kényelmesen berendezett szobát látott. Középen nagy asztal, öt székkel. Az ágyak mellett éjjeliszekrény. A szoba két falán hatalmas, csukott ablakok. Ahol ő feküdt, csupasz fal volt. A negyedik falban pedig egy üveges ajtó. Többször körbenézett, mire rájött, hogy mitől olyan furcsa az egész. Se lámpa, se villanykapcsoló, sőt, az ablakokon és az ajtó üvegén sem jött be fény, mégis látott. Egyáltalán nem volt senki és semmi más a szobában. Gondolt egyet és teljesen felkelt az ágyból. A másik négy azonnal felé fordult, de hamar el is fordították a fejüket más-más irányba. Ó persze! A külseje. Még ennyi idő után sem tudta megszokni, hogy az emberek nem szívesen néznek rá hosszabb ideig. A fiú volt csak, aki egy kicsit tovább bámulta, mint a többiek.

– Mindenki jól van? – kérdezte a férfi, miközben tüntetőleg hátat fordított neki.
– Hol vagyunk egyáltalán? – kérdezte a fiú.
– Akárhol is, én haza megyek! – jelentette ki az idősebb nő és elindult az ajtó felé.
– Ne! – állta az útját a lány. – Azt sem tudjuk, merre van a haza, hiszen arra sem emlékszünk, ide hogyan kerültünk?
– Lehet, hogy zárva van az ajtó – jegyezte meg a férfi. – Bezártak ide minket.
– De kik? – nézett a férfire a fiú.
– Talán nemsokára megtudjuk – vélekedett a lány. – Az is lehet, hogy hamarosan meglátogatnak.
– Én akkor is megnézem, zárva van-e az ajtó? – folytatta megkezdett útját a nő.
Keze ráfonódott a kilincsre majd óvatosan lenyomta. Az ajtó résnyire kinyílt. A nő ekkor határozottabban meglökte az ajtót és bátran átlépte a küszöböt. Velőtrázó sikollyal zuhant bele a fekete semmibe. Döbbenten látták a kitárt ajtón keresztül a végtelen űrt, s a csillagokat. A fiú odaugrott és gyorsan visszahúzta az ajtót a helyére.

Mindenki csendben ült az ágyán. Félelemtől reszketve néztek hol az ajtóra, hol valamelyik ablakra.
– Ez mi volt? – szipogta a lány.
– Felfoghatatlan – sóhajtott a férfi.
Ekkor észrevették, hogy az üvegajtó túloldaláról fény szivárog a szobába.
– Meg kellene nézni, mi az? – vélekedett a fiú.
– Én ugyan nem! – csattant fel a férfi.
Ekkor minden szem rá szegeződött.
– Menjen ő! – mutatott felé a lány.
Semmi félelmet nem érzett, amikor ő is megfogta a kilincset. A többiek rettegve figyelték minden mozdulatát. Amikor kitárta az ajtót, a férfi hirtelen odaugrott mellé és nagyot lökött rajta. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy nekilökte egy megterített konyhaasztalnak. A szobából egy másik helyiségbe jutottak, ami egy teljesen berendezett konyhára hasonlított. Mikor meglátták, mi minden van az asztalon, akkor jöttek rá, hogy mennyire éhesek. Félve ugyan, de leültek a székekre. Nekiláttak a falatozásnak. Csak ő nem evett. Igazából nem is akart közéjük ülni.

Visszament az ágyához. Törökülésben rátelepedett. Lehunyta szemeit. Nagyokat lélegezve igyekezett elmélyíteni a tudatát. Lazított. Érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmagyarázni, mi is az? Agya sikeresen kikapcsolta a külvilágot, a zajokat a konyhából, a többiek csámcsogását. Úgy érezte, sokkal nagyobb lett a saját testénél. Befogta az egész szobát. Lassította a légzését. Tágabb teret érzékelt maga körül, de egy bizonyos távolságban minden irányban falat érzett. Nem kézzelfoghatót, csak valami akadályt. Ekkor megérezte, hogy változik a környezete. A konyha elfordult a szobától s a szoba falain újabb ajtók jelentek meg. Kitisztult tudata világosan látta, hogy merre kell majd mennie. Megjegyezte az útvonalat és csukott szemmel elindult. Több helyiségen is áthaladt, amikor kiért az épületből. Egy rendezett udvarra jutott. Ekkor kinyitotta szemeit. Körülnézett és egy hatalmas, lombos fa alatt ismét törökülésbe helyezkedett. Szinte varázsütésre jelent meg a lába előtt egy piknikes kosár. Nyugodt mozdulatokkal enni kezdett. Az imént jól teljesített, tehát jutalmat kapott. Amikor befejezte, ismét lehunyta szemeit. Megértette, hogy ezentúl másként kell gondolkodnia, cselekednie, mint eddig. Új szabályokat kell megtanulnia, betartania, ha élni akar.

– Hová lett? – nézett körül a fiú a konyhában.
– Visszament a szobába – válaszolta a lány.
– Engem nem érdekel! – szólt a férfi. – A lényeg, hogy jóllaktam. Azt hiszem, megyek és lepihenek egy kicsit.
– Azért vinni kéne valami ételt neki – szólt a lány. – Hiszen mégiscsak neki köszönhetjük, hogy …
– Ugyan! – legyintett a férfi. – Talán ő terített meg? – azzal elindult az ajtó irányába, de meglepődve vette észre, hogy az nincs sehol. Körbefordult, és a másik irányba meglátott egy másikat. Nem sokat gondolkodott, mivel vágyott már az ágyra. Eltűnt az ajtó mögött. Örökre. Folyosókon bolyongott, de nem talált sehol többé egyetlen ajtót sem. Ment, ameddig tudott. Amíg a lába bírta. Valahol egy sötét sarokban lerogyott a fáradságtól, és elterült. Valószínűleg megőrült volna, ha tudta volna, hogy napokon keresztül szinte körbe-körbe bolyongott.

A két fiatal sokáig ült az asztalnál. Elmélyedtek egymás tekintetében. Egészen addig, amíg a lánynak el nem homályosult a látása. Forogni kezdett vele a konyha. Kapaszkodott az asztal szélébe, de mégis leesett a székről. A fiú segíteni akart neki, de olyan gyengének érezte magát, hogy mozdulni sem bírt. Lassan lehajtotta a fejét az asztalra. Azt már nem nagyon érezte, hogy szép lassan darabokra szakadt a csontjairól a hús. Ismeretlen kór pusztított a szervezetében, méghozzá villámgyorsan. Közben a lány a konyhakövön rángatódzott. Próbálta erőteljes vakaródzással elmulasztani rettenetes bőrviszketését. Teljesen lenyúzta a saját bőrét a körmeivel, de nem akart múlni az érzés. Már az őrület határán volt. Végül őrjöngve dobálta magát. Egészen az utolsó pillanatig.

Frissen, kipihenten állt fel a fa tövében. Kinyújtóztatta tagjait, majd elindult az úton. Ment a bizonytalan, de érdekes jövő felé.