Milyen szép is volt még régen,
Mikor kint voltunk a réten,
És befagyott tavakon gázoltunk át,
Nem látva azt, mi vár ránk.
Mily szép is volt még akkor,
Mikor még nem számított a kor,
És semmit sem vártunk egymástól,
Csak hogy szórakozzunk jól.
Más idők járnak, vége a nyárnak,
A szép és nagy boldogságnak.
Az emlékek tavaszát
A szél rég elfújta már.
És még csak most látom,
Hogy üresen állok,
S ha visszagondolok…
Szívem sokat dobog…
Fáj az emlék,
Visszagondolni nehéz.
Felejteni akarok, de mégse,
Bár tudom, nem lehetséges,
De mégis… akkor is…
Fáj az emlék,
Visszagondolni nehéz…
De tudom vár egy hely,
Ahol megváltozik minden.
Szép emlék, szép vagy,
De nem kellesz mostan.
Szép emlék kérlek,
Akárhogyan, de tűnj el!
Ne térj vissza,
Mert fáj, hogy itt vagy,
Nem kívánom többé,
Hogy itt legyél.
De hiányzik az a hely,
Ahol minden olyan szép lett,
Szép volt, szép is lesz,
De most már mégse kell!
Két villám csapott én belém.
A harmadik csak mennydörgés.
S fáj, hogy itt van,
Pedig szépet kaptam,
De nem akarom!
Már úgyse tudom.
Ó, ez a nagy fájdalom,
Én ezt nem akarom!
Segíts, kérlek segíts!
Mert már nem bír
Az ég és a föld,
Már mindenki öl.
Hát mire vársz?
Mentsél meg már!
És ha újra találkoznék,
Kikhez fűz most ez emlék,
Akkor talán rámosolygok,
S újra előtör majd a fájdalom!
Én nem akarok mást,
Csak emlékezni már,
Úgy ahogy más emlékezik rám…
Boldogan, de semmi se fáj,
És érzi, hogy milyen a nyugodtság.
Ha elfelejtem,
Mindig emlékeztet…
Emlékeztet valami,
Csak azt nem tudom mi.
Előtör és annyira fáj!
Nem tudok már parancsolni Állj!-t!
Segítsél hát, nem emlékezni.
Hadd legyek olyan, akit lehet szeretni.
És nem tör ki belőlem többé,
A fájdalom, és az emlék.
Várok én még valamire itten.
Talán erre éppen.
Hogy nem tör ki belőlem többé,
A fájdalom, és az emlék.
De ha kitör, iszonyatosan fáj.
Nem tudom másra gondolni már.
Hiába ülök és nézem az oltárt,
Nem tudod segíteni senki se hát.
Mindenkinek segítesz?
Csak nekem nem?
Miért kell pont nekem annyit szenvednem?
És a világ se változik, senki se kedves,
Mindenki csak durva, kegyetlen,
Kemény és eszetlen!
Ez engem ugyan érdekel,
Tudom, változtatni kell,
De hogyan, ha nem vagy itt,
Ha máshol vagy kint?
És mindenki azt várja, legyek tökéletes,
Mert ő azt hiszik, csak ők a szentek,
De tudom, hogy nem így van,
Bűn az egész, ahogy van,
És ez nekem fáj!
Fogalmam nincs, ki vagyok már,
És nem is érdekel,
Amit szeretnék, az egyetlen,
Hogy minden jó legyen,
Akár lehet, akár nem!
És mindig próbálok nyugodt lenni,
Másoknak is példát mutatni,
De csak én bánom meg!
Csak nekem fáj, ami másnak kellene.
Mikor egy hétig voltam házadban,
És két nap alig bírtam
Nélküled, és ez most is így van,
De minden hiába,
Nem változott semmi!
Csak több lett a fájdalom, ennyi!
Ne közelítsen felém többé senki!
Hagyjon békén engem mindenki!
Ami érdekel, az már semmi.
Mert nincs a magyar mellett az egyetlen Valaki!
Február óta gondolkodom, mi fáj,
Rájöttem most már…
Igaz addig kérdezgették végig,
Mi a baj, ami engem kettéhasít,
S nem tudtam válaszolni,
Mert magam sem tudtam, hogy mi.
Hát most már tudom,
Az élet, az emlék, a gond,
A baj, az emberi hatalom, a tudás,
A rendetlenség, az egész rendszer, az egész világ.
Nem ide tartozom,
S nem tudom, mért nem távozom.
De mégis, azért is,
Mert, ó Istenem, ki,
A világot teremtette,
Te miattad nem menne.
Ismerem a vallást,
Félek tőled hát,
És már csak az a reményem,
Hogy elveszed életem.
De mire vársz még?
Nekem az élet már nem játék,
Csak kín és fájdalom,
Ami szép emléknek mutatkozott,
Pedig igen nagyon fáj az egész,
Hosszú élet, a szép emlék.
Lehet, hogy okosan és jól,
Egy ének is így szól,
Ne fájjon a búcsúzás,
Ne siras_distincts hű barát.
De nekem fáj, mert nem vagyok
Valami nagyon okos.
Rengeteg embert tisztelek,
Közülük hármat példának tekintek.
Kettőtől inkább félek,
A harmadiktól bátran kérdek.
Ne higgye senki, hogy az eredménye,
Az mi rajtam változás ment végbe,
Mert akár igen, akár nem,
Azt én döntöttem el,
És az is lehet más kedvéért.
Mindent figyelek és hallgatok,
Így sokat is tanulhatok.
És az egyik mondta:
Biz’ igaz az,
Hogy a szív
Igazat mond mindig.
Kérem, ezzel tudnék én vitázni,
Mert rájöttem már én is,
Hogy a szív nem beszél,
Nem tudom hát, mi az egész.
Amit mondhatnánk, hogy a szív mondja,
Három dolog lehet az:
Mondhatja az ész,
Az agy, mely sok mindenre kész,
És mennyi mindent irányít,
Nem pedig a szív.
Mondhatja a lelkünk,
Mely egyenlő velünk,
Az aggyal és ésszel.
De nem biztos ez se.
Mondhatja az Isten,
Ki bennünk élhet,
Ki mindig velünk van.
Vagy helyette az angyal,
Ki ránk vigyáz.
De nem beszél a szív.
De jól teszi, ki abban hisz.
Én se értem, miért,
De a szívem szúrja az érzés,
Az emlék, és az fáj,
A mellkasom hát.
És nem értettem sohasem,
Mi szúrja én szívem,
Csak akkor, ha emlékeztem
S fájdalmak törtek ki belőlem.
A másik mondta, mert kérdeztem:
Okos, ügyes, intelligens.
De nem is ez bántott engem,
Más nyomta miatta a lelkem.
A harmadik is jó volt,
Kötekedtem én sokszor.
Akkor még a jelen volt,
Ez az egész emlék most.
És olykor gyűlölet tör ki bennem,
Olykor hála és szeretet.
De szeretnék én tanulni,
S mindent megismételni,
Hogy többet tudjak,
És nyugodt maradjak.
Alapjába véve,
Már 2 éve,
Nyugodt vagyok én,
De minden felzaklat épp,
És előtör az emlék,
Mi akkor jó volt még,
Most nem tudok másra gondolni:
Nagyon fáj mind.
Nem koptatom tollamat,
Nem fárasztom ezzel is agyamat,
Nem érdekel semmi sem.
Lényeg a lényeg,
Hogy én segítettem,
Ami visszajárt, annak
Nem örülhettem sokat.
De nyugodt leszek,
És jó érdekben mindent megteszek,
Mert ezt tanultam.
2 évvel ezelőtt azonban végig aludtam.