Rögeszme

– Álmodtam – szólalt meg hosszas csend után, kissé elgondolkodva.
– Oh – bólintottam komolyan – És mifélét?
Karja nyugodtan pihent a vállamon, ujjai játszani kezdtek a kezemmel. Szorosan hozzásimulva pislogtam fel rá. Felhúzott lábam alatt éreztem a takaró érdes szőrét. Kintre nem is kellett ennél jobb. A mi kis idilli, eldugott helyünk a város szélén… Szellő borzolta meg félhosszú fürtjeit.
– Hát – kezdte elmosolyodva – Ugyanitt álltam.
– Máris jól indul – mosolyodtam el én is, megcirógattam a nyakát.
– Ott pedig egy… – mutatott el a fák közé, majd gyorsan rám nézett – Ne nevess ki, de egy egyszarvú állt.
Eltakartam a szám, hogy leplezzem széles vigyorom. Megráztam a fejem.
– Nem nevetlek ki.
– Gonosz – mondta azonnal, felemelkedett mellőlem, fölém hajolt – Fogalmam sincs, honnan jött ez nekem. De az biztos, hogy gyönyörű volt.
Félrebiccentettem a fejem. Kacérkodó pillantással félretűrt egy tincset a fülem mögé.
– Mint te.
– Hogy tudtam, hogy ezt fogod mondani – húztam fel a szemöldököm megrovón – Tudod, hogy ezt nem szeretem.
– Pedig, te kellett, hogy legyél – mondta megjátszott komolysággal, keze bekúszott a felsőm alá, csókot adott a nyakamra. Beleborzongtam.
– Merthogy követni kezdtem – folytatta, lehelete a nyakamon futkározott – Fogalmam sincs, merre jártam, csak őt láttam. Mikor eltűnt a szemem elől, a nyomát követtem, mikor azt sem láttam, a szívem után mentem. Szerettem őt, pedig egy egyszarvú volt – összevonta a szemöldökét – Ez már-már nyálas mesének is elmenne Disney-éknél.
– Nem baj, folytasd – engedtem kalandozni a kezemet, kissé felgyorsult a légzése – Megtaláltad?
– Meg…
A mondat játékosan indult, de hirtelen félbevágta valami. Néma fátyol ereszkedett ránk. Ütemtelen, ijedt zihálás tört át rajta. Az övé. Rémülten követtem a tekintetét, hogy megtudjam, mit néz olyan döbbenten, de semmit sem láttam a félhomályos árnyak mellett.
– Mi az? Mi baj? Mi történt veled?
Lassan felrázták aggodalmas kérdéseim. Még mindig tágra nyílt szemmel nézett ugyanarra, de már legalább mozdult a szája, hogy kimondja a kimondhatatlant.
– Láttam – nyögte nehézkesen.
– Mit?
A szívem a torkomban dübörgött. Fel nem bírtam fogni, mi rázhatta meg őt ennyire.
Aztán megcsóválta a fejét. Olyan könnyedén, mintha csak egy lepkét hessegetne el magától. Felkelt, felém nyújtotta a kezét.
– Gyere, Pocok.
Komor tekintettel fogadtam a segítő mozdulatot.
– Mi bajod? Mit láttál?
– Semmit – sóhajtotta, fáradt mosolyt gyűrt az arcára – Menjünk.
Szép lassan tűnt el az életemből örökre.