Védelek. Hajammal befogom a szelet,
vihar-felhőket tép szét érted fogam,
szememmel villámot szelídítek Neked.
Én viszem fel számban a teli-holdat
a tó tükréről, Neked titkot ragyogni,
körmeimmel csillagot karmolok az égre,
mindég legyen egy, Neked utat mutatni.
Szememből langyos, lágy esőt sírok,
mosson le utadról minden szennyet,
s hajnalban, karomban tartva a napot,
szelíd arcában Neked majd én derengek.
S ha azt szeretnéd, lángra gyúlok,
s el is égek akár, hogy melegítselek,
vagy ha sírsz, arcodat simogatva
feligyam minden csepp keseserű könnyedet.
Hogy mit keresek majd ott az égen?
Kezemmel rést feszítek rajta hogy láss,
ott vagyok, érted virrasztok álmatlanul,
s ami annak tűnik, az sem elmúlás…
4 hozzászólás
Gyönyörű sorok!
Köszönöm…
Csupa hasonlat, csupa báj, egy bájital a vers maga. Köszönöm, hogy elkápráztattál!
Csodálatosan szép!
Örülök, hogy elolvastam!
Nemkülönben a többi versedet!:-))
Üdv:dodesz