Az Ányási-kanyar
Ahogy az aszfaltos utat elhagyták és felkanyarodtak a gát felé vezető kitaposott földútra új világgal találták magukat szemben. Színes apró virágok jelentek meg körülöttük, meg tudták különböztetni a fűféléket , a virágokat, mert a keréknyomos földút lassú haladásra kényszerítette őket. Az autó billegett, hintázott, mintha vízben ringatóznának.
Az előttük lévő rámpán fölkapaszkodtak a gátra. Ilyenkor nyáron, amikor a Tisza visszahúzódva folyik békésen medrében, ez a hely olyan, mint a paradicsom. Magas gátat építettek az elmúlt száz évben. A gát mindkét oldala ápolt, rendszeresen kaszálják, nagyon jó széna terem itt télire a jószágoknak, s egyben megteremtik a védekezés biztonságát is. Bármilyen baj estén láthatóvá válnak a buzgárok, a fakadóvizek.
A gáttal persze beszorították a folyót, s az ezt az összeszorítást nehezen viseli, évente kétszer- háromszor is nekitámad a gátnak és a gátat építő embernek, de rendre alulmarad. Vagy nincs elegendő vízutánpótlás a hegyekben a harcához, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt az ember mindig erősebb tud lenni. Persze van úgy hogy a folyó időlegesen ki-kiszökik, de aztán mindig visszaterelik a medrébe. Így volt ez az idén is. De ennek már semmi nyoma.. A gát akadály a folyónak , de védi az embert.
Megálltak a gát tetején, amely most mint egy kilátó működik, mintha a látóhatár szélén lévő falvak vagy kisvárosok templomának tornyában állna az ember , be lehet látni a fél Alföldet. Jobbra Hódmezővásárhely, balra Mindszent, Szegvár és még a szentesi víztornyot és a templomokat is látni lehet. Mennyi templomtorony!… mind az Isten házai és mind mások, valamikor ezek a tornyok adták az irányt mint nappali jelzőtornyok , csak ment az ember toronyiránt , a célja felé…. Talán egy kilométerre őzek legelnek a vetésben, senkitől sem zavartatva, az ártérről mennek ki , s most nem menekülve, mint tavasszal, hanem csak úgy, jókedvükben , a friss élelemért.
Ilyenkor tizenegy óra tájban a nap már magasan jár, szinte éget, az ember kívánja a vízpartot, a homokfövenyt, a nyugalmat, amit együttesen árasztanak. Egy pillanatnyi szusszanás csak, ameddig átérnek a gátkoronán és eltűnnek a vízhez vezető erdei úton. Azt hinnénk, hogy itt már csak a természet található, de az ember próbálkozik, megpróbál magának kiszakítani itt is területeket, halászkalyibát épít , mert rendkívül jó helyek vannak errefelé a Tiszán, harcsa, kecsege és a keszegek, bő fogásra adnak reményt. De ha nem akar horgászni, vagy halászni akkor is fedélként szolgál az özönvíz előtti lakókocsi amit levontat , hogy abban töltse az elviselhetetlenül forró nyári éjszakákat.
Az ártéri erdőben fát vágnak, tisztítják, hogy a víz levonulását segítsék. A zöme nyárfa, de megtalálhatók itt füzek és tölgyek is. Ezek évről évre túlélik az áradást, pedig van úgy , hogy a koronájukig ér a fojtó, jeges víz. Ami pedig mégis elpusztul az tüzelőként tesz jószolgálatot. Most zöld minden és buja. A cserjések és a fák annyira összeérnek, hogy úgy kell utat vágni közöttük. Az erdei szederindák belekapaszkodnak az emberbe mintha marasztalni akarnák. Kezd érni az idei termés. A frissen sarjadó cserjék alagútként borulnak az itt járók fölé. A kemény agyagot homok váltja fel, helyenként még áll a víz a mélyedésekben.
Éva az autót vezető férfira nézett, ijedtség villant a szemében, de látva, hogy Ádám magabiztosan , és óvatosan kerülgeti a gödröket megnyugodott.
– Most már elárulja, hová megyünk?
– Várjon még , nem fog csalódni, gyönyörű hely !
Éva fészkelődni kezdett, kíváncsivá tette a férfi. Az izgalomtól kissé megfeszült a teste. Valamiféle különös bizsergés fogta el. Bízott a férfiban, bízni akart, annyi csalódás érte az elmúlt években, nem akart újból csalódni.
Néhány percnyi út után, a fák közül előcsillant a víz. Megérkeztek. A parton néhány ember mozgott csak, de a kétszáz méternyi csodálatos homokföveny szinte elnyelte őket. Az autó egy árnyékot adó fa alá kanyarodott, úgy, hogy egész nap védve legyen, ne forrósíthassa fel a nap.
Megérkeztünk – mondta Ádám .
Éva kiszállt és a táskájáért nyúlt, hogy elővegye a fürdőruháját. Ádám megfogta a kezét.
– Nem kell. – Mondta. Itt ez egy olyan strand, ahová nem vesznek az emberek fürdőruhát. Itt az emberek, szabadon, meztelenül fürdenek és napoznak.
Éva meglepődött, még soha nem volt ilyen helyen és a szemérem, a szokások erős bilincsek voltak. Félt, de nem akarta mutatni.
Ádám körülnézett . Határozott mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Ruháit összehajtva betette a kocsi csomagtartójába és törülközőket vett elő.
Éva is levetkőzött, kért egy törülközőt és magára tekerte. Nem, nem a férfi előtt szégyellte magát, hiszen fiatal szép teste barna volt. Mellei kerekek, combjai hosszúak, formásak. Csak egy sötét napszemüveget hagyott magán meg a maga köré tekert törülközőt.
– Készen van? Mehetünk ? – kérdezte Ádám
– Ühüm… – bólintott szinte némán Éva
Elindultak a víz felé, az eleinte meredek aztán egyre jobban lankásodó homokparton. Helyet kerestek. Nem mint hogyha nem lett volna, hiszen csak néhányan voltak lent , de mégis. Harminc- negyven métert gyalogoltak, egymásra néztek:
– Jó lesz itt Éva ?- kérdezte Ádám
– Igen . – válaszolta Éva kissé bizonytalanul.
Nem volt közelükben senki , Éva bátortalanul levette a törülközőt és a homokra terítette, Ádám pedig elindult a víz felé, hogy ne zavarja a fiatal nőt, ameddig az elhelyezkedik és megnyugszik. Éva előbb hasra fordult, hogy takarja melleit és ölét, amit még így soha nem mutatott meg a világnak, a természetnek. Ádám kijött a vízből és Éva mellé telepedett, hajából a vizet az asszony hátára rázta. Éva megfordult, legyőzve minden eddigi félelmét és szemérmességét, magához húzta Ádámot és nedves testéhez simulva hűtötte magát, ami persze nem sok sikerrel járt. Sőt…
– Jól van ?- kérdezte Ádám amikor kibontakozott az ölelésből.
– Igen, tényleg gyönyörű ez a hely,… köszönöm – válaszolt Éva
– Mit?
– Azt, hogy ide hozott….
– Önző módon tettem,… magamnak szerzek azzal örömet, hogy itt vagyunk…, hogy itt van velem…
Szemben úgy kétszáz méterre a túlsó, meredek part élén nyárfák sorakoztak, mintha őrségben állnának és vigyázniuk kellene erre a gyönyörű helyre.
Tökéletes csend volt, hallani lehetett, ahogy a lassan hömpölygő víz nyaldossa a partot, szinte szemmel látható volt, ahogy rakja le a homokot, építkezik, új életet épít.
Egész nap a parton maradtak, követték a nap útját, ültek a sekély, szinte langyos vízben és beszélgettek. Évát nagyon érdekelte, miért ide hozta őt Ádám.
Olyan rend, csend és nyugalom vette körül őket, ami teljesen meglepte az egyébként nem túl hangos és nyüzsgő kisvárosi léthez szokott nőt.
– Ez egy önszabályozó rendszer – mesélte Ádám
Ide mindenki azért jön, hogy ne függjön semmitől, itt nincsenek vizslató tekintetek, itt nincs szemét, nincs hangoskodás. Mindenki igyekszik a lehető legtermészetesebb módon viselkedni, úgy, hogy a többieket ne zavarja. Ez egy igazi közösség, külső szabályok nélkül, saját magukat korlátozva pihennek az emberek.
Ádám évtizedek óta ismerte ezt az érzést, még valamikor a hetvenes évek elején ismerkedett meg a naturizmussal az NDK-ban, ahol nagy kultusza volt már a harmincas évektől kezdődően és van ma is. A Keleti- tenger partján nagyon híres FKK strandok találhatóak. Az édesapja vitte először el Hiddensee-re.
Azért hoztam ide, mert itt lehet a legnyugodtabban beszélgetni, elmélkedni. A meztelenség nyíltabbá teszi az embert, valóban meztelenné, álarctalanná. A Nap, a víz, a meleg homok, a tiszta zöld környezet megnyugtat. Itt mindenki legyőzi minden rossz érzését, kinyílik a legzárkózottabb ember is. A Tisza olyan, mint egy zöld folyosó, szinte szikrázik minden a szárazságtól ilyenkor az alföldön , itt pedig mintha most teremtődne az élet. A tekintetek tiszták, a kérdések világosak és a válaszok őszinték. Itt nem lehet hazudni.
Éva felállt. Megnyugodott, és most már a megismerés vágy, a kíváncsiság hajtotta.
– Szabad itt sétálni és körülnézni ?
– Természetesen.
Éva most fedezte fel, hogy a fák között sátrak állnak. Ha a Tisza megengedi, ide sokan kiköltöznek, visszaköltöznek a természetbe. Hetekig élnek itt családok. Szabályozzák az életüket, gyűjtik és elszállítják a szemetet, karbantartják az utat.
– Nézze! Mi az….?- mutatott az asszony a feljáró mellé.
– Egy napkollektor, vizet melegítenek maguknak az esti fürdéshez.
A kora délután megpezsdítette az életet a parton, előjöttek a sátrak árnyékában delelő emberek. Gyerekek szaladgáltak és játszottak a meleg homokban. Ha megjelent egy kis totyogó, akkor mindenki félszemmel ráfigyelt. Itt nem történhet baleset.
A Nap lassan haladt nyugat felé, aranyló csíkot varázsolt a Tiszára. S a folyó mintha tudta volna, olyan fenségesen csendesen ballagott langyos vizével nyaldosva a partot és a sekély vízben ülők barna testét.
A vízben álltak egészen közel egymáshoz, szinte összeért a testük, mosolyogtak, Éva magához húzta a férfi fejét és megcsókolta, összeölelkezve álltak a folyóban. A Nap, a víz , az enyhe esti szellő összeforrasztotta őket.
Ezen a nyáron amikor csak tehették lent voltak a Tiszán, a Tiszánál a homokpadon, élvezték a nyár szépségét, sőt még a szép szeptember is nemegyszer ott találta őket. Kegyes szép szeptember volt.
A következő évben viszont egyszer sem látták őket. Pedig ott mindenki ismert már mindenkit, mindenkiről tudták, mi történt. Róluk nem.
Aztán az azt követő évben már egy egyéves forma szőke kisfiú a kicsi Ádám totyogott velük a homokban és ismerkedett a Tisza leírhatatlan szépségével, a természettel, a természetességgel, az őszinteséggel. A Tiszának új ifjú hódolója, talán szerelmese született.