Végtelen homoktenger nyújtózik forrva a lábaim előtt. A kegyetlen nap tűhegyes sugarai gyilkos záporként zúdulnak a sivatag porára, kiölve belőle az élet utolsó szikráit is, hogy helyükbe sajátjait olthassa.
Dél van. Arcom véresre marta a számtalan homokvihar, amiken át kellett küzdenem magam. Ajkam sebes, de vérezni már képtelen – testem szárazra aszalta a delelő óriáscsillag tüze. Szám kiapadt, és egyre nehezebben látok a távolba, tüdőm szenesre égeti a forró levegő és a por, ami kétségbeesetten rugdosó lépteim nyomán száll a levegőbe. Torkomat egy tüske kaparja – egy korábban elfogyasztott kaktusz hegyes levele. Hólyagos talpaim egyre mélyebbre süllyednek a sivatag homokjába, lépteim lassulnak, légzésem pedig velük hal lassan.
Szellő libben verejtékes hátamra, s én megfordulok. Bár meleg, de még így is jól esik. Eddig érzéketlen orrom most hirtelen szagot fog. A huszadik század bűzét hozza a szél. Acélszagú, és olajos, arcom mocskos lesz tőle, s homok ragad hozzá. Visszafelé indulok hát, s dűnéken át keresem, honnan ered a vasszag. Üres gyomrom felkavarodik, s agyam vér képét vetíti szemeim elé, vörös hallucinációk filmkockái peregnek koponyámban, és kattogó visszhangot ütnek benne. A bűz egyre sűrűbb lesz, az ég pedig vörösbe fordult, én pedig halálos sikoltást hallok a napkorong felől.
És pogány istenek fulladnak vérükbe a szemem láttára, hörögve zuhannak alá az égboltról, elhamvadnak, és a homokkal vegyülnek, de engem tovább hajt az ösztön, hogy élni akarok mindezek ellenére. Korom borítja be az eget, a napot pedig lassan elfedi. A sikolyok közé spirituálék dallama, és ritmikus dobszó, lüktető sámánzaj vegyül, de dobogásuk egyre szabálytalanabb lesz; kétségbeesett és kusza.
Egy fehér fejű sas ereszkedik mellém az égből, csőréről istenek vére csöpög. Én pedig megállok, mert megtaláltam a szag forrását. Egy döglött bika oszló teteme hever előttem, vastestéből roppant rugók és csavarok merednek felém. Nekiesek, s egy éles rugó lyukat üt a csuklóim közepén. Úrrá lesz rajtam a kimerültség, és az elviselhetetlen éhség, számat harapásra nyitom, s rágni kezdem az állat acélhúsát, de fogaim csorbulnak, zománcuk reped, majd recsegve kihullnak helyükről. Ha lenne könnyem, most kicsordulna a fájdalomtól, de arcomon csak a ragacsos kosz marad. Addig rágom az acéldögöt, míg az utolsó fogam is ki nem szakad ínyemből, s a fogaskerekek közé nem esik.
Szaggatott húsomból sűrű vérem nehéz cseppekben, nagyokat koppanva hull ajkaimat nedvesítve az állat bőrére, üresedő testét úgy kongatja, mintha csak egy távoli harang ütne éppen éjfélt.
És valóban, a nap teljesen eltűnik a sűrű koromban, fénye csak egy kis homályt nyújt, hogy a bikát láthassam magam előtt. És ínyem, állkapcsaim véremet csorgatva zokognak, hogy elsiras_distinctsák ép fogaimat, mik az alkatrészek közé borulva nyugodtak. A gépdög testéből olaj csordult a homokra, összetapasztotta a szemeket, s egy nagy fekete masszává gyúrta őket.
Elhullajtott vérem egybefolyt a zsíros anyaggal, s a vörös nedv újra folyékonyan csillogóvá hígította azt. A sas rikoltott, csőrét az olajba mártotta, és kortyolni kezdett. Az istenek vére eggyé lesz az enyémmel, és a vasbikáéval. Visszatekintek. Kék eget látok a távolban, de merengésem hirtelen vendég szakítja félbe.
Az utolsó isten is alászállt az égből, és körülöttem minden újra felforrósodik. Bőrömet a bika teste süti, csuklóim húsa sisteregve ég, de legalább vérük elapad végre. Az utolsó isten befogja szemeim, és megszólít:
– Ne tekints a hiú remény csalfa kékségébe! Tested elpusztul, mire kiérsz e kemencéből. Imádj engem, és maradj velem, s hű hozzám, és én pedig megmutatom neked, merre találod az élet gyümölcsét! Legyél prófétám, és sosem halsz meg, ha megesküszöl, hogy minden vándornak, aki itt áthalad, átadod az én igazságom, hogy benépesíthessük ezt a földet itt, és együtt éljünk az idők végezetéig!
Én pedig kétségbe estem szavai hallatán, nem tudtam, mit kellene felelnem neki. Nehezemre esett a beszéd, fogaim nélkül képtelenségnek tűnt, száraz torkom tüske vájta, de muszáj volt mégis szólnom:
– Miért csak most nyújtasz nekem segítő jobbot? Évszázadok óta járom ezt a vidéket, hogy menedéket találjak itt. – Kezét levette szemeimről, és így válaszolt nekem:
– Fivéreim megakadályozták, hogy eljöjjek ide, de íme, sasmadaram kiszabadított láncaim közül, hogy segíthessek neked!
És végre megláthattam az isten alakját, ahogy kezét lehúztam szemhéjaimról, és feltekintettem rá. Rémülten hőköltem hátra, mert láttam, hogy az isten feje arctalan volt, üres. Hangja pedig minél tovább zúgott fejemben, annál inkább hasonlított a ragadozó madarak recsegő füttyére. Ekkor megragadtam a sast, és kitekertem a nyakát. Torkáról visszafolyt a véres olaj, a vér most már mindnyájunké volt. Letéptem tollait, és kézzel szaggattam nyers húsát, az utolsó isten pedig eltűnt a sivatag homokjáról. Egyben nyeltem a nyers húst, fogaim híján rágni képtelen voltam. Utolsó erőmmel kirántottam égett-sebes kezeimet a bika forró acélbeleiből, és talpra álltam.
Visszafordultam, és a kéken vibráló távol felé vettem az irányt. Bár a korom az égből fejemre szitált, izmaim megfeszültek, és új erőmmel vittek a szabad távol felé.
6 hozzászólás
Ismét lenyűgöztél, fantaztikus írás. Egyszerűen nem lehet félbehagyni az olvasását, ha elkezdte az ember. Egy dologra hívánám fel a figyelmedet: néha csapongsz jelen idő és múlt idő között. Nem tudom, hogy ez direkt-e, de nekem úgy tűnik, nem az. Gondolom megragadott az ihlet és ilyenkor ez fel sem tűnik az embernek, még akkor sem, ha utána újraolvassa a művet.
Üdv.: Phoenix
Igen, hamarosan javításra kerül, én is észrevettem, már akkor, mikor gépeltem be, de annyira álmos voltam, hogy folytattam úgy, ahogy van ("A franc kezdi most elölről…"), de köszönöm, hogy szóltál, mert menten fel is írtam teendőim közé. 😀
Köszönöm a pozitív kritikát, és hogy olvastál. 🙂
Kedves Christofer!
Elképesztő a fantáziád.Gratulálok!Rendkívül abszurd, meglepő. Kicsit nekem horrorisztikus.
Barátsággal:Ági
Köszönöm szépen az elismerő szavakat! 🙂
Kedves Chris!
Nagyon jó ez az írásod! Huh! Számomra nagyon megrázó volt…
Ultimus alkotótársunk "Abszurd mese" című alkotása jutott eszembe róla.
Gratulálok az írásodhoz!
Judit
Köszönöm a pozitív kritikát, és hogy olvastál! Majd utána nézek. 😀 🙂