Ködben

„Szia! De régen nem találkoztunk. Hogy vagy? „ Habozás nélkül válaszolok: „Köszi jól. Ha sokszor mondom, talán én is elhiszem…”

Már nem hiszek magamnak!
Befordultam egy olyan utcába, ahová nem süt be a nap. Ahol nincsenek lámpák és a holdvilág sem adhat némi derengést az éjszakában. Beértem abba az utcába, ahol állandósulni látszik a köd…
Nem vagyok egyedül. Néha látok sziluettként elsuhanó embereket… Ők sem vesznek rólam tudomást. Vagy talán nem is emberek? Csak embernek látszó jelenség mind… akárcsak én.
Elmúltam az lenni, aki voltam. Elmúltam!
Nem tudom mikor kezdődött ez a sivár magány. Régebben, mint azt sejthetem, hiszen akkor még elhittem magamnak a jól bevált választ.
Elhagytuk egymást! A hitem és én…

Befordulok a sarkon… Itt is az a szörnyű nyirkos, szürke gomoly… Alakok mennek némán mellettem.
Valaki újra megszólít… Látom rajta, hogy neki süt még a nap.
„Szia! De örülök, hogy látlak! Jól vagy?” Ő még hisz magában… s bennem is.
„Köszönöm jól!” És befordulok egy újabb homályos utcasarkon… S feledésem homályába merülök.