Szellemek 1. fejezet

1.

Olaf kitárta szárnyait és leugrott a sziklafalról. Tudta, hogy ha most nem veti be minden ügyességét, megölik. Pánikszerűen kutatott agyában minden lehetőség után, de bármerre nézett, sziklákat, és a végtelen óceánt látta. Egy olyan kis sziget, amin erdő terül el, ahol kevesebb az esély, hogy rátaláljanak, ahol meghúzhatná magát egy pillanatra, ahol ki tudná cselezni a nyomában repülő harcigépeket, csak egy volt – elég messze. Nem érne el odáig. Lelőnék. Így most szabad préda. Utálta magát, amiért öt perce olyan ügyetlenül lépett bele a börtön kamerájának a látószögébe, akár egy gyerek.
Egy lövedék süvített el mellette, felnézett a hatalmas fal tetejére, és látta, hogy három gép bukik le a mélybe. Olaf lábával elrúgta magát, ökölnyi törmelékek hullottak a mélybe. A háta mögött több lövedék csapódott a sziklákra, hogy a hullámok elnyeljék őket. Olaf már tudta, mit kell tennie. A hirtelen irányváltoztatást nehezen tudják követni a gépek.
A fejében kezdett kialakulni egy terv…
Borzasztó volt a hangzavar. A repülők zúgása, a sziréna, mely a börtön udvarában szólt. Olaf szeme nehezen tudta ismét megszokni az előtte elterülő szürkületet. Tudta, hogy az összes reflektor rászegeződik, és rádöbbent, hogy az irányváltoztatással mit sem ér, ha nem tud kitérni a golyó okozta gyors halál elől.
Hirtelen jobbra kanyarodott, majd balra, s csak ezután tört fel a magasba. Ügyesen bánt ezekkel a szárnyakkal. Bár ez, amit egy rabtársától vett, közel sem volt olyan megbízható, mint a régi jó szárnyai, amiket még az elfogása előtt használt. Azokat persze elkobozták, és csak az isten tudhatja, hogy egy életfogytiglanra ítélt rab honnan szerezhet feltűnés nélkül ilyen vasszerkezetet. Olaf érezte, hogy valami nincs rendben, amikor kéttenyérnyi átmérőjű hajtóműve pöfékelt egyet, és egy pillanatra leállt. Mikor ismét működésbe lépett, már érezhető volt, hogy nem olyan mozgékony. Még magasabbra emelkedett. Hátranézett; a hatalmas börtön sziklafalaitól már messze járt. Ezt sikernek könyvelte el. De a három repülő úgy zúgott a nyomában, mint a dühös halál.
Kezdett kifogyni az üzemanyag a szárnyból, egyre többször pöfékelt, és pár pillanatra irányíthatatlanná is vált. Egy manőver sikertelen végrehajtása okozta a vesztét. Legalábbis Olaf azt hitte. Hallotta, hogy egy rakéta zúg felé, balra akart kitérni, de a szárny nem engedelmeskedett. Dobhártyarepesztőt robbant valami, és Olaf azon kapta magát, hogy zuhan. Hogy élve zuhan. És zuhannak mellette a szárny roncsai.
Olafnak sebesen járt az agya. Az óceán hullámos vízfelszíne vészesen közeledett felé. Alámerül. Amúgy sem lenne más választása. Fájdalmasat csobbant, úgy érezte, minden porcikája törött, szilánkos, vagy pépes. Vagy akár mindhárom egyszerre. Összegörnyedt a vízben, és közben egyre csak záporoztak körülötte a lövedékek, de erőtlenebbül, mint a levegőn. Olaf lerúgta lábáról a cipőt, és úszott.
Agyában kirajzolódott a térkép. Ha észak felé halad, biztonságban lesz. Egy kis időre, persze. De az út hosszú, és a biztonságot rejtő kis sziget a víz alatt lévő sziklabarlangjával több, mint kétszáz méterre van. Felbukott a felszínre, s tüdejét mámorítóan töltötte be sós levegő. Fények szegeződtek rá, és már zúgtak is felé a gépek. Alámerült megint, mélyre úszott, a lövedékek ismét erőtlenül zúgtak el mellette. Pánikszerűek kapálózott a cél felé, érezte, ha még egyszer felbukik, már nem lesz ekkora szerencséje, de levegő nélkül esélye sincs. Ebben a pillanatban észrevette.
Tudta, hogy a börtön egyben egy furcsa kis falu is a külvilágtól elszigetelve, így valahol a sziget belsejében kísérletek folynak, és számtalan új fajt megteremtettek már, amiket szétszórtak a tengerben, és megfigyelés alatt tartották őket. A cél már-már evidens; életben maradnak-e. Egy ilyen növényt látott meg Olaf egy korallzátonyon. Nagyon gyors a belső égése és oxigént termel. A börtönben mendemondának tartotta az ilyen dolgokat, de ebben a pillanatban szentül hitt benne, hogy létezik. Látni vélte a felfelé törő apró buborékokat.
Olaf nagy ámulatában észre sem vette, hogy a tüdejében lévő levegő már elhasználódott, és görcsös fuldoklásban merült még mélyebbre. Már a nyomás eltompította, elzsibbasztotta végtagjait. Belemarkolt a növénybe, és megrántotta; nem szakadt ki. Elengedte őket, és közéjük dugta a fejét. Mélyet szippantott… az oxigénből. Mert az volt. Mert nem csak egy vicc, vagy egy legenda volt, amit rabok saját szórakoztatásukra találtak ki. Valódi volt. Pár hosszú másodpercig csak lélegzett, szinte falta a levegőt, majd elővette a kését, és reszelni kezdte a növényt. Könnyen ment. Markába fogta, azt meg az arca elé tette. Felegyenesedett. Visszafele kellett csapkodnia, hogy az óceán ki ne vesse magából. Behatárolta északot, és úszott. Néhány pásztázó fénycsóva utalt már csak arra, hogy figyelik a vizet, és azt várják, mikor bukik felszínre még egyszer – és egyben utoljára.