Egy toll hatalma

Csak egy kérdés, mielőtt elindulnék otthonról, csak néhány pillanat, míg meghozom a döntést. Elvigyem-e ma reggel a kedvenc tollam? Otthagytam az asztalon. Egy jelentéktelen dolognak tűnik, de széles e világon van-e, aki elgondolkodna rajta, mi lehet a következménye?
Ha visszamegyek a szobába, leveszem a táskám, betuszkolom a tollat, és ismét körülnézek, elindulok, lehet, hogy időt vesztek vele, ami pont arra lesz jó, hogy lekéssem a buszt, merthogy így is sikerült elaludnom.
Mi van akkor, ha elteszem, és még időben beérek megírni életem egyik legfontosabb esszéjét, amit a kedvenc tollammal tehetek meg? Nálam lesz, és nyugodtan, türelmesen, összpontosítva haladok végig a feladatokon. Legközelebb, amikor megkapom, kiderül, nekem sikerült a legjobban, s olyan dicséretet kapok, hogy arra az elhatározásra jutok, nekem azzal a dologgal kell foglalkoznom hátralévő életemben.
Mindent beleadok, és annyira elnyerem az emberek tetszését, hogy előbb-utóbb milliárdos leszek. Én leszek az egyik leggazdagabb a világon, a leggyönyörűbb helyen fogok lakni, és semmiben sem szenvedek majd hiányt. Az elismerések és felmagasztalások hatására pedig észre sem veszem majd, hogyan csúszok lefelé az ésszerűség létráján. Beképzeltségem határokat nem ismer majd, hataloméhségem az egeket fogja rengetni, és azon leszek, hogy még több értékre tegyek szert. Az én véleményem lesz mindenek felett. Kapcsolataim elhanyagolom, mert én leszek a legfontosabb, mert mi sem természetesebb? Az én szememben hibátlan és tökéletes leszek. Senki sem lesz hozzám méltó.
Aztán rájövök, az életemnek nincs értelme. Nem lesz majd egy magányos percem, mert állandóan a nyomomban lesznek, akik sztáréletemet szeretnék meglesni, hogy aztán egy jó kis pletykalapban szerepeljek. Rájövök, mennyi mindent megtehettem volna, ha nincs egy aranytallérokkal teli medencém, vagy egy moziképernyő méretű televízióm, mert az arra szánt pénzt másra fordítom. Rájövök, mennyire önző és becstelen lettem. De akkor már késő lesz…
Egyedül fogok meghalni hatalmas villáim egyikében, mert nem törődtem semmivel, csak tékozoltam, és nem gondoltam a semmire és senkire.
Ha nem megyek vissza a kedvenc tollamért, felszállok a buszra, időben beérek, és elkezdem az esszét. De csalódottan fedezem fel, hogy nem hoztam magammal íróeszközt, és nem tudom, mitévő legyek. Kétségbeesetten egy közelben lévő embertársamhoz fordulok, hátha segíthet nekem. Szerencsémre van nála egy plusz toll arra az esetre, ha a másik kifogyna. Szívességet tesz nekem, és kölcsönadja.
Ám a toll alig-alig fog, többször elakadok az írás közben, és idegesen firkálgatok, hogy rábírjam az eszközt az engedelmességre. A mondataimat ügyetlenül fogalmazom meg, kihagyok sorokat, és nem is jutok a végére, mert a stressz, az önmarcangolás, a tehetetlen düh és a kétségbeesés az idegösszeroppanás határára juttat.
Az esszém gyengére sikerül, és én elszontyolodva arra a következtetésre jutok, hogy nincs értelme azt tanulnom, amit. A rossz hangulatom annyira magasra hág, hogy máshol sem tudok értelmet keresni az életemben, és mindenben kudarcot vallok. Szegény leszek, tele adóssággal, és csak a búskomorságom marad az életben.
Aztán váratlanul találkozok valakivel, aki örökre megváltoztat mindent. Megtalálja a fényt a sötétségben, hidat épít nekem, hogy átjussak a boldogság partjára. Ráakadok arra, ami mindig is ott volt az orrom előtt, de nem leltem. A dologra, ami teljessé tesz ezután.
Nem leszek se gazdag, se szegény, békességben és jókedvű mosollyal fogom elhagyni ezt a világot, körülvéve a szeretteimmel.

… És még van, aki azt gondolja, hogy egy toll hatalma jelentéktelen…
… És még én élek mesevilágban… Hát nem röhejes?