Csapatmunka

Lipót a használtruha- és értéktárgy-kereskedő már nyitáskor a pultot támasztotta, egymás után tolta be a feleseket. A söntés szokásos borszaga még lelkesen vegyült a felmosáshoz használt hypo cseppet sem kellemes szagával, de ez nem zavarta. Izgatott volt. Igazi kincs került a birtokába. Egy eredeti aranyóra aranylánccal. Igaz a feljelentés már megtörtént ismeretlen tettes ellen, de általában a tettes ezen a környéken mindig ismeretlen is marad.
Lipót negyven kilo teli söröskorsóval és beszkárt bőrkabátban. Vastag szarukeretes szemüveget és egy Lality típusú zárak nyitásához használatos álkulcsot visel, eredeti cukorspárgán, mint „mesterségem címere”. Igazi kincs. Az óra is az volt. Rózsika, a kocsma tündére ilyenkor ügyesen, előre megfontolt szándékkal, aljas indokból szerelembe esik. Tudja, bárkinél köt ki az óra, ő már jól jár.
Lassan szállingóztak a vendégek, a reggeli feles mágnesként vonzotta a törzsvendégeket. Az óra körbejár, mindenki szakértő szemekkel nézegeti, kissé sóváran. Évek óta nem volt a kezükben igazi arany. Ahogy járt kézről-kézre, mindenki egy pillanatra gazdagnak érezte magát, és réveteg szemmel emlékeztek valami homályos múltra, amikor még nekik is volt életük, amikor még nekik is voltak igazi álmaik. Az egyetlen igazi tőkével rendelkező úriembernek a legjobb indulattal sem nevezhető egyén a kocsmáros volt. Általában ő vette meg az értékesebbnek ítélt tárgyakat, persze bagóért.
– Lipót, nesze egy feles – mondta most is számítóan. – Adok egy kilót ezért a vacakért, úgyis loptad.
Lipót felhördült és azonnal zsebrevágta az órát. Pont idejében, mert az ajtó nyílt, és feltűnés nélkül négy ballonkabátos férfi lépett a kocsmába. Egyforma cipő, egyforma zokni, szóval látszott, hogy rokonok. Egyenként üdítőt kértek és a kocsma különböző sarkaiban helyezkedtek el, mintha nem is ismernék egymást. A hirtelen beállt csendet csak a szódavízből feltörő buborékok halk pattogása törte meg. Többen fizettek és távoztak köszönés nélkül. Itt mindenkinek volt valami takargatni valója, így senki nem volt biztos benne, hogy nem éppen őt keresik-e. Rózsika, a kocsma előtt hirdette, hogy razzia van, ami még nem is volt, de így is sokan továbbmentek. Lipót idegesen rágta a szája szélét, és folyton a szemüvegét tisztogatta.
– Nem tudja valaki, hány óra? – kérdezte az egyik ballonkabátos rafináltan, nehogy feltűnő legyen, és kutatóan nézett körül. Senki nem mozdult, mintha senkinek nem lenne órája. A kocsmáros vette a bátorságot és megszólalt.
– Ezredes úr, ha kvarcórás Zsuzsit keresik, már régen sitten van.
Erre kitört a nevetés, és a négy ballonkabátos egy pillanat alatt távozott. Lipót megkönnyebbülten tapogatta az órát a zsebében, de elővenni nem merte. A kocsmáros tolt elé még egy felest.
– Ezt megúsztad Lipót, nem való az ilyen neked, itt van két kiló, oszt nem jelentelek fel. Na, miccólsz?
Rózsika, mint a vércse figyelte Lipótot, mégiscsak jó tudni, mikor van pénze valakinek. Lipót a nyolcadik beletukmált feles után remegő kezekkel adta át az órát a kocsmárosnak, aki végül két kilót adott érte. Nagy pénz volt az kérem akkoriban.
Rózsika Lipót nyakát átölelve vallott szerelmet, majd kivonszolta a kocsmából egy közeli kapualjba. Fél óra múlva Rózsika lett a legnépszerűbb nő a kocsmában, hisz mindenki az ő vendége volt, és a kocsmáros kaján vigyorral dörzsölte kezeit.