Nem is az a baj, hogy ő megöl… Én ölöm meg magamat… Belülről. Lassan marva szét.
Ejnye. Hogy lehet elfeledkezni arról, hogy a román határt csak érvényes útlevéllel lépheti át az ember?
Van bennem egy, ki meghalni szeretne. Lefeküdni, mint a kutya, aki tudja, hogy rosszat tett, mancsaival eltakarva szemét. Ne lássa a világ… Szeretne csendben elbújni, s csak sokára visszajönni, mire elül a sistergő suttogás mögötte.
Van bennem egy, ki hatalmas kézre vágyik, amely megsimogatná arcát. Olyan szempárra, melynek tiszta tükréből hangtalanul hallhatná a “szeretlek”-et. S egy ismerős illatra, melybe belefúrhatnám kócos fejem, válla megnyugtatna, és elrendezne mindent szótlanul, hiszen ha ott állok karjaiban, lecsendesül a vihar.
Így is lecsendesült – pusztán a tudattól, hogy létezik a Kéz, a Szem, a Váll, az Illat – hogy létezel. 🙂
Van bennem egy, ki most elkerülné az összes embert. Rónákon barangolna egymaga, tétován, céltalan, kuszán, míg elcsitulna benne a sok miért. Menne úton, s ott, hol véget ér, bokrok közt, hegytetőre fel, gerincen, lába alatt süppedő vörös föld, vagy lapos kövek, nem nézne egyetlen pillanatra sem vissza, lépkedne csak ritmusra, kőkemény kopogó menekülésbe, egyenes vonalban minél távolabb… S tóparti halk mohameséken, fehérlő felhők égi szántóin békét találna a lengő szélben, árnyas napnyugtában hűvös enyhet, s lelkét teleszívva az erdő szeretetével kimért léptekkel, hálával indulna vissza a völgybe.
S van bennem egy, melynek szemébe könny szökne a félhomálynál éjibb halott szobán, ki párnáin forgolódva soká hiába várná az enyhet adó álom öntudatlan fátylát. S a sötétben bámulva a sűrű fénytelenséget – oly fáradtan, amilyen fáradt csak teher alatt roskadt vándor lehet – nyögne néma, rázó könnycseppekkel, holtként fekvő testébe zárva – várva a feloldozást.
A csillagok pedig kozmoszi erővel ragyognak, fényesen, hófehér tisztasággal, végtelen sokaságban, megszámlálhatatlanul, kiolthatatlanul, hogy elmondják minden vándornak, aki az égre emeli remélő tekintetét, hogy az éjszaka is csupa ragyogás.
4 hozzászólás
Gratulálok! Nagyon szépre sikerült az alkotásod. Nekem tetszett!
Barátsággal Panka!
Az ember sokrétű, sokféle árnyalat fér meg benne egymással.
Kedves Dávid!
Nem csak verset, a prózai munkáidat is igényesen, az olvasók érdeklődést felkeltve írod.
Én is örömmel olvastam el. Két apró megjegyzést teszek. A szövegben található következő jelet 🙂 – én nem tenném be semmiféle prózába, ugyanis nem mindenki ismeri. Én is itt, a Fórumot olvasva fedeztem föl, s meg kellett kérdeznem, mit is jelent. Másik, a végén található, gondolom, elírás: "aki ez égre emel". Itt ez helyett az illene a szövegbe.
Rád bízom, hogy kijavítod-e, mivel ez mindig az alkotó elképzelésétől függ.
Szeretettel: Kata
Kedves Dávid!
Együgyű módon önarcképnek nevezném, de rájöttem, hogy ez csak akkor lenne megfelelő, ha az utolsó bekezdést nem olvasnám el, mert azzal a bekezdéssel, már több síkon mozog az írás…legalábbis én így érzem. Olvastam az eddigi hozzászólásokat, a mosolygós jel szerintem sem illik oda. Meg aztán ott nem is igazán mosolyt érzek, hanem megnyugvást.
Jó volt olvasni ezt az írást, gratulálok hozzá!
üdv:
Zsuzsa