1952 karácsonyát írunk. a budatétényi Arany János utca behavazott lépcsősorán egy kisfiú igyekszik buzgón lefelé. Hóna alatt egy kis hegedűtokot szorongat féltve őrizve kincsét, egy kicsi ,,feles" hegedűt. Komoly tiszte van ma! Karácsonyi hangversenyen vesz részt! Ő lesz az egyik szólista! Akkoriban még, tudjátok gyerekek, nem volt szabad karácsonyról beszélni, hanem fenyőünnepet kellett mondani. December 23.-a van és már kissé esteledik. A ,,hegy" aljában, az Arany János utca végén van egy kis ház. Itt lakott Hencz Anna zenetanárnő. Az Ő lakásában, a nagyszobában tartották a növendékek a karácsonyi félévzáró hangversenyüket. Kint a fenyőfák ágain vastagon fehérlettek a hópamacsok, de benn a cserépkályhában pattogó tűz ,,jóvoltából" jó meleg volt. A közönség lassacskán gyülekezett. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, akkor megkezdődött a hangverseny. Kis hegedűsünk ameddig sorra nem került, meleg szeretettel simogatta a kis hegedűjét. Mintha talán becézgette volna is. Olyan finoman fogta meg, mintha a kis szíve minden szeretetét így is át tudná plántálni a kis hangszerbe. Úgy érezte, mintha a hangszernek is jól esett volna a babusgatás. Mert a hangszereknek is van ám lelke! Annak az embernek, aki tiszta szívvel szólaltatja meg, annak valósággal ,,kiadja" a lelkét a hangszer! Kis művészünk most a kottát lapozgatja nagy-nagy figyelemmel, mígnem arra rezzen fel, hogy a konferanszié tisztét is ellátó zenetanárnő bejelenti Őt és az Őt zongorán kísérő kislány nevét, bár Ő nem a zenetanárnőnek, hanem Rigó Karcsi bácsinak, egy másik zenetanárnak a növendéke volt, de a növendékek félévi vizsgahangversenyét közösen itt tartják. Kis ,,művészünk" álla alá veszi a hegedűt, majd megvárja azt, ameddig a zongorakísérő leüti zongoráján a hangolási célzatú á-hangot. Behangolja a kis hegedűjét, majd a zongorakísérő intésére rázendít. Szinte sírnak a vonója alatt a dallamok. ,,Által mennék én a Tiszán ladikon, ladikon, de ladikon", meg az ,,Akácos út, ha végig megyek rajtad én …" és a többi. A kis hegedű ,,szava" lassan betölti a termet és szinte a tájra is kijutott. Talán még a Mikulás is és a Jézuska is gyönyörködtek benne fenn a mennyekben. A kisfiú teljes szívéből és teljes lelkéből játszik. Talán nem is a közönségnek, hanem talán csak úgy, magának az ünnepi hangulatnak, magának a Karácsonynak. Amikor véget értek a dallamok és a ráadás is elhangzott, szinte nem is hallotta a dübörgő tapsvihart, amely a napi munka fáradtságában gyötört emberek hálás szívét mutatta, annyira magával ragadta az ünnepi hangulat, a pillanat gyönyörű varázsa. A kisfiú akkor még nem tudja, nem is sejti, hogy mi ez az érzés. Ma már, 54 éves felnőttként tudja. Az öröm érzése volt ez. Azé az örömé, amelyet az keltett, hogy Ő is, ha csak néhány percre is, de feledtethette az emberekkel a mindennapok fáradalmait, keserveit. Akkor, ha megkérdezte volna valaki, egyszerűen talán azt felelte volna, hogy jó volt játszani, jó volt muzsikálni, semmi több. ,,Csak" ennyi! A kisfiú lelkében, amidőn a kis hegedűjét szeretettel fogva visszatette a tokjába és mellé a vonót, valami egészen furcsa, jó érzést érzett, szinte a mennyekben volt. Talán ekkor érezte azt, hogy a Jézuska láthatatlan kezével szinte végig simította a kisfiú haját és mintha a Mikulás is háláját akarta volna kifejezni, lassacskán ,,rázni kezdte újra a szakállát." Az ablakon át lehetett látni, hogy lassacskán ismét elkezdett szép, nagy pelyhekben esni a hó. Amikor a hangverseny után a közönség szétszéledt, mindenki ment a maga dolga után, a kisfiú a szüleivel együtt elindult az Arany János (jelenleg Lépcsős) utca hosszú lépcsősorán felfelé. Hazamentek az akkori Dózsa György utca 63-ban lévő lakásukba. Út közben sokan megállították a kisfiút és szüleit és köszönetet mondtak a kis ,,művésznek". Neki ez szívét-lelkét melengetően jól esett. Hogy mindezeket éppen én honnan tudom? Igazán nem nehéz kitalálni. A kisfiú ugyanis én, magam voltam.